PASZT 2013

Tüzes rostélyon

PASZT 2013

Szent Lőrinc a legendája szerint II. (Szent) Sixtus pápa diakónusa (szerpapja) volt. A vértanú pápa elfogatásakor őrá bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza föl a szegények között. A pápa egyben azt is megjósolta, hogy három nap múlva ő is mártíromságra jut. Lőrinc Sixtus végakarata szerint cselekedett. Amikor őt is letartóztatták, és az egyház értékeit rajta követelték, a szegényeket vezette a bíró elé, mondván: Íme, az egyház vagyona! Kegyetlen halált szenvedett (258. aug. 10.), rostélyon sütötték meg. Helyzetéhez mérten meghökkentő humorérzékről tett tanúságot. Amikor már sült a roston egy ideje, így szólt hóhérához: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másik oldalamra!” Lőrinc a IV. század óta az egyik legnépszerűbb szentje a kereszténységnek. Fiatalemberként ábrázolják. Attribútuma a boronára emlékeztető rostély. Mártíriuma a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe. A fentiek okán a tűzoltók, a tűzzel foglalatoskodók (cukrászok, pékek) hívták segítségül, s elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított, amit országszerte ismert szólás is jelez: „belepisilt Lőrinc a dinnyébe”, azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Hasonló szentenciák: Lőrinc-nap után a fa már nem fejlődik tovább. Lőrinc-naptól nem tanácsos már a folyókban fürödni. Szent Lőrinc a kígyóknak is veszedelme…

( Diós István: A szentek élete )

Óangol egyházi naptárak az augusztusi tömeges csillaghullást „Szent Lőrinc tüzes könnyeinek” nevezik. E bizonyára népies eredetű elnevezésben egyfelől évezredes megfigyelés tapasztalati tanulsága (aranysárga hullócsillagok!), másrészt pedig a nép fantáziájának hitregeképző ereje nyilvánul meg.

Érdekes párhuzamokat találtam Szent Lőrinc legendája és az idei PASZT között!

Sárosi Gábor a VIII. PASZT szervezője már a tábor előtt felhívta a táborba készülők figyelmét arra, hogy éppen augusztus 10-12-én lesz látható a legtöbb hullócsillag az égen, főleg egy olyan helyről nézve, ahonnan az égbolt éjszaka jól belátható. A Parádi tábor éppen ilyen jó hely az ég vizsgálatára, hiszen a hegyek által körbefogott völgyben a fűbe heveredve a csillagos égbolt jól áttekinthető! Órákig lehet bámulni a „nagy büdös semmibe”, miközben elgondolkozhatunk a világmindenségről, a mi kicsinységünkről és az élet csodájáról! A hullócsillagok, a „véres-tüzes könnyek” pedig ujjongással és örömmel vegyes félelemmel töltik el szívünket, hiszen szemünkkel látjuk a láthatatlant, a megfogalmazhatatlant, a titkokat, magát a CSODÁT!

A hét előadást megtekintve úgy gondolom, a táborban részt vevő 76 emberre nagyon hatottak Szent Lőrinc tüzes könnyei, hiszen minden előadás e téma körül forgott! Különböző színházi nyelven keresték, kutatták, kérdezték: mi romlott el a világban, hol az igazság, és mi a valóság, ki vagyok én ebben az életnek nevezett forgatagban, MI LESZ VELEM??? Még egy párhuzam Szent Lőrinccel: fiatalember volt ő is, aki a legveszélyesebb helyzetben „meghökkentő humorérzékről” tett tanúságot! Nos, ezekre a parádi szárnypróbálgató fiatalemberekre büszke lehetne Szent Lőrinc, mert ők is „meghökkentő humorérzékkel”, bátran, kegyetlen iróniával, a harsány röhögés mögé rejtett iszonyú fájdalommal, a színház erejébe vetett hittel szóltak az életről, az életükről, az életünkről! Ezen a nyáron a tábor mottója a „nevetés” volt. Bizony, volt is belőle bőven, hiszen ilyen kemény és komoly dolgokról hogy is lehetne másképpen beszélni! De a nevetésnek sok fajtája létezik…

Nézzük most egyenként, hogyan is nevettünk az egyes előadások alatt és után!

• előadás: „Mosoly Istennő”

Rendező Sárosi Gábor

Helyszín: egy faház és környéke

A rendező bevezetőjéből annyit tudunk meg, hogy Freud és Kierkegaard szövegeit felhasználó, illetve a filozófiai gondolatok alapján született asszociációkra, rögzített improvizációkra épülő előadást fogunk látni. A bevezető gondolatok után, már le is mondtam arról, hogy egy összefüggő történetet lássak, közben mégis kialakult előttem a sztori. Isten(nő) megteremtette az embert és a földet. Az ember éli az életét, de valahogy nem stimmelnek a dolgok. A förtelmes és furcsa vágyak, ösztönök megnehezítik a békés együttélést, a jó és a szép csak ELMÉLET marad, a gyakorlatban egészen más történik, a SZENTnek hitt elvek nem működnek, nincs igaz szeretet, nincs egymásra figyelés, az ember magányos korccsá válik. Ezek a „balsikerű életszeletek”, melyek a játszók élményeiből kerültek felmutatásra, hiteles bizonyítékai annak, hogy itt valami nagyon elromlott. Például hiteles képet kapunk arról a tanítási óráról, ahol a középiskolai tanárnő gügyögő, cukormázas stílusban próbálja rajzos ábrával is megtanítani a diákoknak, mi a BŰN. Mézes-mázos kinyilatkoztatásai, közhelyes megfogalmazásai hiteltelenek, nevetségesek és komolytalanok. Pedig még gumicukrot is nyom a gyerekek szájába, hogy „illusztrálja”, milyen „undorító” azt más szájába tenni, vagy onnan elfogadni… Tanulság: csak egy embert szerethetsz a világon, aki egy embert már megcsókolt, nem csókolhat mást, mert az bűn… Dicséretes Támadi Anita hiteles játéka! Látszik, van „tapasztalata” az esetről…

Emlékezetes jelenet volt még a „nagyot halló” parasztember ( Szabó Zsolt) és felesége históriája a vadkenderrel; vagy a szemorvos erőszakos nemtörődömsége, kegyetlen kioktatása (Sáfár Adél) a vak emberrel szemben; vagy az „agyonédesgető”, önző feleség halálra-gyötrő kínzása kiszolgáltatott párjával szemben (Varga Nóri); az idegbeteg, perverz festő (Rácz Dóri) esete a gyanútlan vásárlóval; vagy a melegek tüntetését durván szétverő autós sztorija; vagy a szerelmi vágyait elfojtó fiatal nő őszinteségrohama (Drozdik Bianka). A játéktérben egy „igazi” autó is szerepet kapott, ami teljesen elhitette velünk, egy utcai tüntetés, veszekedés, „majdnem-gázolás” izgalmát. A hamis, gnóm mesefigura, Pokemon / Csimpokó halálának „fájdalmát” hitelessé tette Virág Barnabás, mellette jól ellenpontozva Varga Nóri deklamáló hangon adta elő a temetési szertartások bürokráciáját. Az Istennő ez alatt biztos jóhiszeműséggel és a teremtés tökéletességébe vetett hittel „bulizik” arkangyalai körében. Eljut hozzá a hír: Az emberek nem boldogok, valamit elrontottunk. De mit? Próbálkozzunk újra, készítsünk egy reklámfilmet a „you-tube-on”, vagy min? –mondja az Istennő- az almáról! „Egyetek egy új almát!” Aztán megnézik az arkangyalok a „nézettségi indexet”. Hoppá, csak 12! Úristen, senki nem nézi az üzenetünket? Miért? Ki a hibás? Persze az, aki nincs éppen jelen, vagyis a kígyó! Próbáljuk őt rávenni, hogy segítsen! De a kígyó is sértett, mert őt is „elszúrta” a teremtő, hiszen megalázó módon elvette tőle a kezeit, lábait, hogy örökre a porban kússzon! Mivel Isten nem adja ezeket vissza neki („amit egyszer megcsináltunk, azt nem változtatjuk meg!), a kígyó dühösen eltűnik, nem segít. / Hoppá, itt ismét Szent Lőrinc párhuzam: Szt. L. a kígyóknak veszedelme…/ Egyre zavarosabb, kínosabb a helyzet! Nincs megoldás! Hiába hallottuk illetve hallják az emberek fülei a szentenciákat, a valóság nem működik! Az előadás keretéül szolgáló filozófiai gondolatok álomról, emlékezésről, ébrenlétről, hitről, gondolkodásról, valami furcsa nyelven szólalnak meg: pöszén, dadogva, fura artikulációval, különös helyekre tett üvöltő hangsúlyokkal, ezzel is megnehezítve a megértésüket. Az álmoknak van-e teremtő ereje? (Freud) Hogyan környékezte meg a kígyó Évát? Véletlen találkozott a kígyóval, vagy Éva egy megtévesztett nő, vagy önmagának is hazudik? A hit és a pillanat, teremtő erejű dolgok. Kirkegaard szerint a filozófus ne csak a múltat közvetítse, hanem kérdezzen rá a jövőre! A bevezető után az előadás is a jelen és a jövő felé fordul: Csimpoko átrohan a színen, mindent felborít, szétrombol, menekül előle mindenki. Ijesztő erővel tör be a JELEN, a valóság! Jajgatunk, őrülten rángatózunk, úgy élünk, mint az állatok, hamis dolgokban hiszünk, (lásd mesehősök, rajzfilm figurák). Hová jutunk? Lehet, hogy tényleg eltévesztette Éva, és nem a TUDÁS fájáról ette meg az almát, hanem csak az élet fájáról?

És az Isten ijedten, értetlenül néz ránk… nem mer „lejönni” közénk…

A nézőtérről a kezdeti harsány röhögés egyre ritkul, míg végül felváltja a mindent értő illetve semmit sem értő bölcs mosoly. Teljes az elnémulás. „A többi néma csönd” üzenetét érzem, mert kizökkent az idő…

Ki fogja helyretolni azt?

Gábor zenei anyaga ismét kiváló válogatás, segíti megérezni és megérteni a gondolati szándékokat. Színészei bátran, oldottan mozognak a térben, értik, amit mondanak, jó ritmusú, feszült összjátékot láthattunk. Hogy nem mindenki érti az üzenetet? Ez már a filozófikus művek „átka”. Madáchot, Vörösmartyt, Goethét sem „értik” mindig színpadon… De a „kizökkent időt helyretolni” születtek ők is, és Gábor is… „Ó, kárhozat…”

• előadás: „Vándor bohócok ”

Rendező: Fekete Anikó

Helyszín: az erdőben, fák között

A nézőkkel az erdő mélyén gyülekezünk. Magas fák, távolban egy út kanyarog a következő hegy felé. Arra nézek, onnan várom a játszókat… Megszólal a zene. Kellemes, bús-szomorú dúdolást egy gitár kísér. És ekkor váratlanul megmozdul az avar. Ahá, hiszen a szereplők be vannak ásva a földbe, csak a fejük látszik, de azt is füvek álcázzák. Békésen alvó manók, akiknek az arca bohócosra van festve. Nagy piros száj felfelé, a másikon lefelé, a harmadikon csókos formára festve. Ahogy erősödik a zene, a manók egymás után felébrednek, kibújnak a vackukból, és körbecsodálják a helyet. Most már azt is észreveszem, hogy három párról van szó, hiszen az arcfesték a pároknál ugyanaz. Három fiú és három lány! No, ez ideális csapat- gondolja bennem a rendező-énem. A történet nagyon egyszerű, szinte „kiszámítható”. A párok kapcsolatai variálódnak: szerelem, féltékenység, félreértés, sértődöttség, veszekedés, kibékülés… A mozgásszínház legegyszerűbb, legérthetőbb technikáit használják. Nagyon jó ez, hiszen nem érzünk erőlködést, nem látunk hibákat, minden könnyedén, gördülékenyen történik. A játékosok megtanulták a kontakt mozgás alapelemeit, kitűnően átmentek a vizsgán. s most már a technikához érzéseket, mondanivalót is tudnak tenni. Óriási teljesítmény ez egy öt napos tréning alatt! Nagyon sokat kellett hozzá dolgozni! De ez rajtuk nem látszik! Csak azt látom, hogy imádják ezt csinálni, hogy szeretik egymást, és nagyon szeretnének nekünk is adni ebből a sok-sok szeretetből! Különösen dicséretes, hogy akrobatikus elemeket is használnak: fantasztikus fáramászást, a cirkuszi mutatványokból ismert dobásokat, gúlákat, ugrásokat, elkapásokat bravúrosan megoldották! A viccesebb részeknél a cirkuszi bohócok kelléktárából válogattak elemeket, s így volt ok a nevetésre is! A legszebb azonban mégiscsak az volt, hogy érzéssel játszottak: a festett arc mögött mindig kivillantak a kedves vagy éppen gyűlölködő tekintetek, a bravúros mutatvány közben vagy végén mindig volt egy egymásra nézés, egy kézmozdulat, egy bánatos testtartás. Kitaláltak egy furcsa, olaszos lejtésű halandzsa nyelvet is, amelyen néha megszólalnak. Ez még inkább misztikussá, sejtelmessé teszi ezt a világot!A párok egymással, de a többiekkel is váltakozva mindig szoros kontaktusban voltak! A manóknak azonban tovább kell menniük. Miért? Mert menni kell és kész. De sok ilyen elválást megélünk az életben! Szép volt, jó volt, csodálatos volt, de ott kell hagyni, el kell tőle válni, akárhogyan is fáj… Ismét bekúszik a kezdeti bús-szomorú dallam, csak most fordítva: egyre halkuló erővel. A bohócok nehezen távolodnak, egymást is segítve erőt gyűjtenek az Úthoz, amely várja őket! Menni kell! De nagyon fáj! Már majdnem eltűnnek a völgyben, mikor az egyik visszaszalad, és a közönség között álló Sárosi Gáborhoz fut, és megöleli, majd a többiek után fut ő is. Mindenki érti ezt a kicsit „civil” gesztust: a színjátszós évektől elváló egyetemre készülő diák köszönte meg hálás szívvel azt a sok szépet, amit Gábortól és a színjátszó évektől kapott! Már csak a fejük búbját látjuk, elmentek hát. Vége. De nem, még látjuk, ahogy a másik hegyre felfutva vidáman beszélgetve haladnak tovább, és egy vidám gúlába állva, egy nagy „HEPP” kiáltással búcsúznak el tőlünk! Igen! Értjük! Bár nehéz elválni attól, amit szeretünk, de továbbhaladva az úton, erőt ad majd a magunkkal vitt emlék, hogy akár „hegyeket mozdítsunk ki” helyükből! Könnyezve nevetünk ! Íme, Szent Lőrinc üzenete ismét: forró könnyeket hullatunk!

Kállai Máté volt a zenész. Nagyon kreatívan, szinte együttlélegezve segítette a játékot hol gitárral, hol szájharmonikával, hol egyéb hangszerrel, de mindvégig profikat megszégyenítő művészi alázattal!

Bár az előadás kicsit közeljárt a szentimentalizmus csapdájához, jól ismert közhelyekkel dolgozott, néhol – főleg a végén – majdnem érzelgőssé vált, mégis nagyon szeretnivaló, szívmelengető élményt nyújtott! Kell ez is NAGYON….!

• előadás: ”…be happy! !”

Rendező : Fodor Dávid

Helyszín: erdei játszótér / mászóka

• „Ti most mit csináltok?
• Improvizálunk…! „– hangzik el az előadás folyamán többször is. Megpróbálják a játszók definiálni is az improvizációt, de kiderül, fogalmuk sincs róla, mi az, de jól hangzik. Egy furcsa, „katonás bevonulósdival” is ráerősítenek, hogy számukra ez egy érthetetlen játék, de megpróbálják élvezni. A későbbiekben ez a közjáték többször is visszatér, elválasztja, összeköti, feloldja a kisebb jeleneteket, melyek valóban improvizációkra épültek. Nagyon kíváncsi voltam a csoport tagjainak egyéni látásmódjára, üzeneteire, vívódásaira, problémáira, örömeikre, bánatukra, véleményére, hiszen az improvizációra épülő színháznak pont ez a célja. Látszott is, hogy a próbák erről szóltak, voltak viták, elemzések, önismereti játékok, de végül győzött a „mindenáron színházat akarunk csinálni” törekvés, így csak ritkán villantak fel a saját, egyéni vélemények. A rendező tapasztalt „színházi szemmel” válogatott, és állította be a jeleneteket. Egy kissé fanyar humorú, groteszk elemekre épülő, szerkesztett játékot láttunk. Jó ritmusban peregtek a jelenetek, érthető üzenetekkel, jó helyeken kipattanó poénokkal! Láthatóan, a próbák során sok kreativitásra ösztönző játékot is játszottak, amit felhasználtak az előadásban! ( Pl. a nyakkendők sokféle használata, a színpadi tér átvarázsolása, a plédek többletjelentésének kijátszása.) A rendező bevezetőjében közölte, hogy az egyéniség keresésével és az önmegvalósítás problémáival foglalkoztak, s ez tényleg át is jött. Megtudtuk, hogy a színpad fontos a játszóknak, és komolyan vívódtak azon, hogy a NÉZŐ mit fog nézni, miért és mire kíváncsi. A heves vita jól indul, de aztán közhelyessé válik, átcsúszik a bohózat szintjére. Ezen jót nevetünk, mert kiváló technikával oldják meg, de az őszinte pillanat elmarad. Az igazi probléma, a belső kín nem tud megszólalni, pedig a kérdés égetően fontos: „Ő miért, és én miért nem??” Vagy másik jelenet: a kutyasétáltatók vitája: ki a jobb, illetve kinek a kutyája a jobb! Véres küzdelem ez, de megint győz a bohózati játékosság: a veszekedők már olyanná válnak, mint az egymásra acsarkodó kutyák! Meg is lesz a büntetésük: kutyává változnak. Vidám kis tanmese, egy jó kis bohózati jelenet. Jót nevettünk „rajtuk”, miközben persze magunkra ismertünk! Kedves jelenet volt az is, amikor azon vitatkoznak, sőt, hajba is kapnak a „szerelmes” pár tagjai, hogy ki szereti jobban a másikat, de amikor szeretnének valamit egyedül csinálni, akkor a másik önző módon ezt nem engedi. Ez hát a szeretet? Na, erről a témáról biztos jól elbeszélgettetek, bár a jelenet rögzítése keményen rendezői ötletekre épült. Emlékezetes annak a problémának a megjelenítése, amikor valaki nagyon keresi önmagát, még „állítólagos” szakembert is felkeres, de nem hogy segítenének neki, hanem bizony több gyanútlan sorstársával együtt éppen az egyéniségüket „ölik meg”, akasztják föl! Bizony nem egyszerű dolog ez az önmegvalósítás projekt! Hiszen ha magamat adom, akkor nem biztos, hogy kellek a „piacon”, nem én kapom a „like-okat”, hanem aki meg- vagy túljátssza önmagát… hogy is csináljam akkor? Ez bizony jó kérdés! Az előadás nem ad választ, csak kérdez: Hol vagyok? Ki vagyok! Milyen vagyok? Milyen legyek? Lázasan keresik önmagukat a játékosok mindenütt, még a nevetgélő nézők között is! Ez „egyáltalán nem vicces!” – mondják végre őszintén…

Hálásak voltak a nézők: a felhőtlen, könnyed kacagás jólesett mindenkinek! A csoport is feloldódott a játékban a nevetések hallatán, kezdtek rájönni, hogy „működik a színházuk”, valamit jól csinálnak, és ennek átélése már gyarapította, erősítette önismeretüket és önbecsülésüket. Az improvizációról és a színházi technikákról pedig biztosan sokat tanultak! Hiszem, hogy gazdagodtak a játékok öröme és az előadás sikere által! Kell ennél több?!

• előadás: „Rossz álom”

Örkény István novellái alapján

Rendező: Naszlady Éva

Helyszín: a tábor udvarának egy szöglete, egy bádog bodega előtt

Örkény István szerint a groteszk lényege: fejtetőre állva nézni a világot. Ez bizony félelmetes és nagyon humoros is. Naszlady Éva színésznő, rendező az Egyperces novellákból válogatott tanítványaival, és megpróbálta megjeleníteni, színházzá varázsolni ezt a furcsa, kiferdített világot. Ők nem fejtetőre álltak, hanem felidézték azokat az álmaikat, amikor tényleg ugyanilyen abszurd módon történnek életünk mozzanatai. Álmainkban is furcsa asszociációkat élünk meg, rohannánk, de nem haladunk, sietnénk, de folyton elkésünk. Közben pedig kínosan szenvedünk, vagy tehetetlenül némán ordítunk, vagy félünk, rettegünk, vagy vágyódunk, de valahogy semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk. Izzadva ébredünk és gúnyosan nevetünk magunkon, majd megnyugszunk, hiszen ez csak álom. De ha ez az ébrenlétben is megismétlődik, akkor már nem nevetünk, hanem bosszankodunk, idegeskedünk: - Hát ezt nem hiszem el… ! – mondogatjuk, ahogy a szereplők is teszik. És jön a stressz, a depresszió… Nem! Nézzük csak kifordítva a dolgokat, használjuk a groteszk receptjét, és mindjárt megoldódik a probléma, hiszen csak nevetünk rajta, és kész! Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne! Sajnos, az életben sokszor nem tudunk nevetni, amikor velünk történnek meg a kínos helyzetek, abszurd esetek.

Nézzük a számomra egyik legerősebb jelenetet! Diáklány ( Papp Zsófia megrázóan szép alakításában) gyanútlanul száll fel a buszra. A sofőr kéri a diákigazolványát. Ez eddig rendben is volna, de a sofőr tényleg jól megnézi a lány arcképét, és elkezd nevetni rajta. A nevetés hahotába vált, majd fuldokló röhögésbe. A lány zavarban van, tudja, hogy vicces a képe, de hogy ennyire! Az utasok a lányra mérgesek persze, és nem a sofőrre. Szitkozódva kiabálnak neki, hogy szálljon le, mert sietnének. Meg sem hallják a lány védekezését, hiszen nem rajta múlik, hogy elinduljon a busz! ( Akár az álmainkban! ) S most jön a ráadás, a sofőr hátraadja az utasoknak is a fotót, nézzék meg, milyen nevetséges! Kitör az obligát röhögés! Semmi nem állíthatja meg! A lány helyzete borzasztóan megalázó! Ott áll a tömeggel szemben, rá se hederítenek, csak egyre jobban röhögnek! Na, ez az a pillanat, amikor a nevetés öl! A megalázottság legalsó bugyra! Álom ez vagy valóság? Itt értettem meg igazán, hogy a két lábról megfigyelt történések a groteszk igazi forrásai. Igen, így működik az örkényi világ! A mindennapok tragikumát emeli be a groteszk színpadára! Másképpen elviselhetetlenek, vagy meg sem értenénk igazán. Ugyanilyen kitűnő volt még a „Legszebb álmaink is megvalósíthatók” című novella alapján elkészített jelenet, a nyávogó hangú, buta macával (kitűnően játszotta Kovács Vanessza). Az öccsét iskolába kísérő diáklány ( Péteri Lilla) kínszenvedései nagyon hitelesek voltak, amikor a kistesó folyton otthon hagy valamit, de mégis meg kell oldani a helyzetet, rá kell venni a sofőrt, hogy ne induljon addig, míg az öcsi vissza nem ér, mert hát mégiscsak a tesónk! Kiválóan játszotta a kicsit bugyuta, de szeretnivaló kisöcsit Barcsik Laci, aki a lassított mozgásokat is profi módon oldotta meg! A jeleneteket vagy az alvást imitáló képek, vagy az emberi testekből felépített, kitűnő hangokkal pöfögő „csodabusz” átrobogása választotta el, kötötte össze. Néha egy-egy hosszabb novellát is hallottunk monológként előadva, melyek megvalósítása nem mindenkinek sikerült hatásosan, bár mindenki szépen, tisztán beszélt! ilyenkor kicsit egy beszédvizsgán éreztem magam: már tudunk artikuláltan beszélni, ismerjük a hangszínek titkait, tudjuk a megfelelő hangerőt is használni, de a tartalom, a gondolatok közvetítése még a következő vizsgára fog elkészülni! Hiába, nehéz mesterség ez a színészet! Ha valaki erre rájött a csoportban, az már nyert! A közönség mindenképpen nyert, hiszen óriási tapssal köszönte meg a kaján vigyorgásra, együttérző mosolygásra késztető „AHA” pillanatokat!

• előadás: „Indigók”

Rendező: Bárnai Péter

Helyszín: mélyen az erdő közepén

Az előadásoknak többnyire nem adtak címet a rendezők. A címek tehát az én egyéni benyomásaimat, az előadások számomra értelmezett üzeneteit tükrözik. Remélem, a rendezőknek érdekes lesz így utólag a címeket olvasni, s ha ők nem is ezeket a címeket adták volna, számukra is egy jelzés, hogy mit üzenhetett az előadásuk a nézőknek. Ez ugyanis nem mindig egyezik… Az „Indigók” címhez még annyi magyarázatot fűznék, hogy a csoportnak az indigó volt a színe a táborozás során. ( Minden csoportnak volt színe, hiszen az egész hét a szivárványhoz kapcsolódott. Erről szóltak a mindennapos „szertetartások”, utalva a színházi és az emberi sokszínűségre, valamint arra a csodára, ami a hagyomány szerint akkor történik velünk, ha átmegyünk a szivárvány alatt… A PASZT 2013 kisfilm jól tükrözi majd ezt! Látható a „paszt.hu” honlapján hamarosan!)

Az indigó a sötétkék szín egyik legszebb árnyalata. Az indigó szó egyébként nem csak a színt jelenti, hanem egy ma már nem használatos átíró-, másolópapírt is jelent, amit a régi írógépekbe tettek, hogy egyszerre két példány készüljön. Ezoterikus körökben a spirituális képességekkel rendelkező gyerekeknek indigókék az aurájuk, és különleges képességekkel rendelkeznek. Magas az intelligenciájuk, sok eredeti gondolatuk van, de nem tűrik a tekintélyelvű nevelést. „Szivárványgyerekeknek” is szokták őket nevezni! Mindezt azért mondom el, mert nem tudom véletlen-e vagy tudatos volt ez a színválasztás, de meglepően kapcsolódnak, hasonlítanak a fenti jelentés-árnyalatok az előadáshoz és létrehozóihoz! Szinte misztikus kapcsolatokat érzek… / Talán az sem véletlen, hogy a rendező, Bárnai Péter, mindig olyan jelentőségteljesen sejtelmes színnel ejtette ki az indigó szót! /

Az előadás jóval a vacsora után kezdődött. Már az erdőbe jutás is ijesztő volt, hiszen „indigókékbe” burkolóztak már a fák… Az előadásban közismert monológokat hallottunk ( pl. Csehov Sirályából), de „átírva, átmásolva” a játszók egyéniségére, egyfajta másképpen fogalmazott üzenettel. A színjátszóknak valami sejtelmes aurájuk, kisugárzásuk volt ott a reflektorok és a természetes sötétség ködében! A különleges képesség is stimmel, hiszen valamennyien erős színházi jelenléttel, mondhatni hipnotikus kisugárzással játszottak! Nagyon hitelesen hatottak a sorsok, amiket felmutattak! Erre még ráerősített a kiváló zenei válogatás, valamint a változatos, hangulatokhoz igazodó világítástechnika! A stroboszkóp alatt szinte visított a közönség, mert furcsa erős hatással volt rájuk a legtragikusabb történések ilyetén ábrázolása! ( pl. a gyilkosság) Misztikus pillanatokat éltünk át! Minden szereplőnek volt valami iszonyatos lelki terhe, amit cipelt magával, ami miatt nem tudott normális életet élni, gúzsba kötötték, folyton rabságban tartották az emlékek, az elkövetett bűnök. / Szépen jelképezte ezt a derekukra akasztott gumiszalag, melynek másik vége egy fához volt erősítve. Így „kikötözve” próbáltak elszakadni, elszabadulni, de a kötél visszarántotta, nem engedte. Egy út van csak a szabadulásra: a gumikötél drasztikus elvágása, de ez egyenlő a halállal!/ Egyik legmegrázóbb jelenet volt annak a lánynak az esete (Varga Bori játszotta), aki véletlen kihallgatja kedvesnek hitt barátait, amint mindenféle rosszat, aljas pletykákat mondanak róla, majd mikor megjelenik, negédesen köszöntik a szülinapját a kis kalpagokat fejükre téve: „Meglepetés!” kiáltással, mintha mi sem történt volna. Iszonyú csalódás, örök mély seb a lélekben! Szép színházi pillanat! A másik „kedvenc” jelenetem a számítógépével, mint legjobb barátjával élő fiú esete, (Víg Gergő alakítása), aki egyébként a gépe nélkül nagyon magányos lenne. (Közhelyes eset: szülők nem érnek rá, nem foglalkoznak vele, de folyton veszekednek. De a gép hangjai ezeket a gyerek fül számára iszonyatosan fájó hangokat is elfedik…) És az ideges apa egy pillanat alatt „végez” a fiú egyetlen „barátjával”, megöli a karakterét! Iszonyatos csalódás és fájdalom ez a fiúnak! Csak sír, és gyűlöli a világot, az apjával együtt… És még egy erős jelenetet emelnék ki: a „perverz” apa esetét (Szabó Balázs kitűnő alakítása!), aki aljas vágyainak engedve teszi tönkre ártatlan és szófogadó kislánya életét ( Mészöly Anna). És sodródunk a tragédiák árjában, de túlságos elérzékenyülést nem engednek a kizökkentő effektek (fények, zene, mozgások). Az ördögi, kaján vigyorgású „sors-Isten”/ vagy maga a sátán?/, a világszínház nagy rendezője, az őrült sebességgel robogó vonatbaleset egyetlen túlélője, ( FeczesinKristóf) önelégülten nézi a balsorsokat, bölcs nyugalommal old és köt, mert ő tudja, miért van mindez: „Világnak vége van, álomnak nincs vége…” Mi értetlenül kérdezzük: miért? És persze reménykedünk… Hallgatjuk a tiszta forrást, a jót ígérő ártatlan szépségű dallamot… (Rácz Ancsi énekelt csodálatosan!), és mi „ sírva vigadunk”!

• előadás: „Café Banána ”

Rendező: Bata Éva / Szabó Csilla

Helyszín: sátrak közötti emelt partrész

Mondhatom, hogy az eddigi előadások színházi kísérletek, performanszok voltak annak bebizonyítására, hogy színházat bárhol lehet csinálni, ha a játszók és a rendező tudja, mit akar. Azt is láttam azonban, hogy minden előadás helyszínének kiválasztása nagyon tudatos, gondosan megfontolt választás volt. A hely mindig szerves része, motiválója is lett a játéknak! Bata Éva helyválasztása azonnal azt sugallta, hogy itt igazi színházi helyet akartak, mert a színpadi teret a kőszínházak színpadához hasonlóan építették ki. Rendezői bal és jobb, háttért takaró színfalak, a térben tonett székek, hosszú asztal. A világítás- és hangtechnika használata, a jelmezek, sminkek gondos megválasztása és összhangja mind arra utal, hogy „totális” színházra törekvő szándék áll az előadás mögött, és a rendező – nem véletlen!- gyakorlott szemmel figyel az „összművészeti” hatás megvalósítására! Vica tudja, hogy elsősorban a látvány az, ami a színházat működteti, hiszen a néző főleg erre fog emlékezni. De azt is tudja - és az előadásban erősen érződik ez -, hogy ez a kép, ez a tér csak erős színészi jelenléttel párosulva tud hatni! A csoport (8 lány és két fiú) erős mozgás- és színészmesterség tréninget kapott, hiszen olyan intenzitással, olyan pontosan „működtek” a színpadon, ahogy azt a profiknál is ritkán láthatjuk! Amint beléptek a játéktérbe azonnal tudtak „ezerrel” ott lenni egészen addig, amíg a végén kimentek. (El tudom képzelni, hogy a rákészülés és a levezetés is jól kidolgozottan működött!) Pedig a játékidőben (25 perc) végig a színpadon voltak! Az előadás témáját nehéz szavakkal megfogalmazni! Nekem folyton Pina Bausch színháza derengett fel, ahol a kontakt- és egyéb mozgástechnikákkal, minimális hanghatásokkal „mesélnek” el a művészek történeteket, kapcsolatokat, tragédiákat, érzéseket, vágyakat, stb. Egy Pina Bausch előadás meghatározó élmény lehet egy életre, maga a csoda! Sokkoló hatásával felkavar és gyógyít, felmutatja a szépséget és az aljasságot, magát az ÉLETet! Úgy éreztem, ez az előadás neki állít emléket a színpadi nyelv- és látványvilágával! A kezdő jelenetben a szereplők egyenként érkeznek a színpadra. Gyönyörű barokk ária szól ( Handel vagy Purcell?), a nők elegáns fekete ruhában, a férfiak fekete öltönyben, az asztalon hófehér terítő. Ünnepi hangulat, de valami mégsem jól működik. Mindenki rohanva érkezik, mintha elkésett volna, és ez nagyon idegesíti. Kapkodva húzzák le az ünnepi fekete cipőt, kínlódva húzzák fel a kényelmesebb papucsot. Mintha „újgazdagék” koktélpartijára érkeznének, ahol az új márvány padlóra csak a házi mamuszba lehet belépni, ezért e tűsarkú, elegáns cipőket az ajtóban le kell vetni! (Itt még fokozta a helyzet fonákságát az, hogy a „padló” maga a homokos, gazos föld volt!) Feszélyezetten ülnek az asztal köré, zavarban vannak, nem mernek egymásra nézni. Ez is egy rossz álomra hasonlít, ahol mindig sietnénk, de mindig elkésünk, ahol olyan helyek, helyzetek kavarodnak össze, ami nagyon idegesítő, zavaró. Végre mindenki megérkezik, feszült várakozás következik. Az asztalon egy banán van feltálalva. Most veszem észre, hogy az asztal előtt egy halom banánhéj látható. Aha, akkor ez a „szertartás” már többször is lezajlott korábban, és mindig elfogyasztották az aktuális banánt, majd iderakták egy kupacba megrohadni. A szertartás folytatódik. Ünnepélyesen felbontják a banánt, majd mindenkinek egy falatkát juttatva koccintanak. Ekkor az egyik férfi feláll az asztalra, és ünnepélyesen ELCSÚSZIK a banánhéjon! Az asztalnál ülők megtapsolják. Mi meg nevetünk, hiszen bejön a poén: „elcsúszott egy banánhéjon!” Nézzük tehát fordítva a képet! Az ember általában fél „elcsúszni a banánhéjon”, mert - ahogy a szólás is tartja -, egy apró hiba miatt meghiúsulhat valami nagy és komoly terve. Ráadásul ezért mindig kinevetik, kigúnyolják az emberek. Itt minden fordítva van, dicső dolog elcsúszni, sőt még taps is jár érte! S mivel csak egy banánhéj van, szinte csak a kiválasztottak részesülhetnek benne! Furcsa, groteszk világ ez, nevetséges, kisszerű örömökkel, kificamodott ízléssel illetve ízléstelenséggel! Az kapja a tapsot, aki értéktelen, gagyi „hőstettet” hajt végre, nem is akar komolyabb, nagyobb, értékesebb dologba fogni, hiszen ma ez a „módi”! A „Banánköztársaság” ezután felbomlik, és a színészek több kisebb jelenetet mutatnak be. A mozgásokhoz már szövegeket is hallunk, mégpedig igen változatos stílusokban. Főleg a mai fiatalok körében jól ismert slágerek szövegeit hallhattuk, de felismertem József Attila verset is. A szövegekhez mozgássorokat kapcsolnak, amelyek hol ellenpontozzák, hol éppen lejátsszák a tartalmat, az üzenetet. Kiemelném Kurucz Gábor, Cseh Orsi és Szappanos Janka jelenetét, melynek én a „AKKORIS, CSAK VELED!”címet adnám! Pontosan, egymásra nagyon figyelve, fantasztikus intenzitással adták elő a mozgássort, főleg az érzések közvetítésére koncentrálva. Persze a többi játékos is hasonló hatékonysággal működött a színen, így nehéz még kiemelni neveket. Mégis megemlíteném még Sallai Zsóka alakításait, aki olyan erővel, minden gátlást ledobva vállalta szerepét és önmagát, hogy ki tudott emelkedni a többiek közül, s valami nagyon egyénit hozott! Szép színházi emlékeim között sokáig őrizni fogom játékát! A továbbiakban kapcsolatok születéséről, elszakadásáról, el nem szakíthatóságáról, fájdalmáról, monotóniájáról szóltak a jelenetek, de szóltak a magányról, félelmekről, humoros percekről is. Szépek, csúnyák, kedvesek és vadak ezek a helyzetek, ahogy az életben is. Aztán vissza az asztalhoz! Mintha nem kellene az „igaz” dolgokkal való szembenézés ezen a világon. ( Vagy csak félünk felvállalni őket?) Csak várjuk a banánunkat, a vacakot, az értéktelen bóvlit, mert most ez a menő! Na, aztán kapunk belőle eleget! Csak úgy repdesnek a színpadra hátulról a banánok! Nesze nektek! „Olcsó… itt van halomba, aki veszi, meg is eszi!...” - jutnak eszembe Weörös Sándor sorai! A szereplők ijedten távoznak, úgy ahogy jöttek! Nem sikerült a „banánfesztivál”!? A tűsarkú cipőben csámpásan bicegve, a játékhelyen kívül trampli módon, fenéken csúszva ügyetlenkednek kifelé a magukat elegánsnak, tökéletesnek hitt hősök! Nevetséges, álszent világ szereplői! Kínos kacajok a nézőtérről. Ismerős valami? Kis csönd, aztán óriási taps! Éljen az igaz művészet! Vesszen a bóvli! És vigyázz! El ne csússz, egy banánhéjon!

• előadás: „Finis”

Rendező: Tóth Ákos Károly és Kara Dávid

Helyszín: a fák között egy kis tisztáson, vetítővászonnal a háttérben

Nem, még nem vagyunk fáradtak! A sötét sűrűsödik a hegyek között, a hideg is egyre támad, de magunkra húzva az összes pulcsit, plédeket, izgatottan várjuk a záró előadást! Mintha ránk ragadna „TÁK” / Tóth Ákos Károly/ és kis csapatának vibráló feszültsége! Valami meglepetés készül itt! Hát lássuk!A csoport úgy kezdi az előadást, mintha egy próbájukra csöppennénk be. Lejátsszák a NAGY találkozást, vagyis ”megszülik” a csoportvezetőt iszonyú kínok között, majd csodálkozó, furcsálló tekintetekkel méregetik egymást: Nincs mit tenni, el kell fogadni! Ez a miénk, ezt adta a sors! (Vagy ide osztottak be?!) Hát akkor kezdjünk egy mással valamit! A kissé flegma csapatot Ákos próbálja felrázni különböző játékokkal, majd elmagyarázza kacifántos filozófiáját a színházról és a készülő előadásról. A gyerekek még inkább elkedvetlenednek, mert nem értik, mit akar Ákos. Hiába próbál egyszerűsíteni és segíteni a helyzeten Dávid, a másik csoportvezető, a helyzet tragikusan reménytelennek látszik! Főleg olyan csapattaggal, aki folyton előáll a „fantasztikus” ötleteivel! ( Beck Jordan) Tapasztalatból tudom, hogy ennek igazán nagyon kéne örülni, de előbb-utóbb ráun arra a csoport, hogy közbekotyogása megakadályozza a továbbhaladást, mert neki mindig el kell magyarázni, hogy „béna” az ötlete! Már csak annyit mondanak neki kórusban, fenyegető hangszínnel, hogy „Jordan! NEEEE!”, és folytatható a munka. Persze ez a küllő, mindig kiakad, és újra és újra kizökkenti a munkát! Színházilag ez nagyon jó humorforrás, és ezt ki is használja a rendező! Már majdnem kudarcba fullad minden próbálkozás, amikor mentő ötletet dob be Ákos: „Játsszunk szinkronizálást!” A vásznon megjelennek az aznap esti előadások jellegzetes pillanatai, és a csoport tagjai TÉNYLEG improvizálva szinkronizálják a jeleneteket! ( Talán, ha Ákos pontosabban kiosztja a szerepeket, tehát hogy ki kit szinkronizáljon, akkor még jobban sikerült volna a játék, mert így sajnos egymás szavába vágva, sőt egyszerre kiabálva mondták az ötleteiket! „Letisztítva” akár meg is lehetett volna ismételni, mert annyira érdekes és váratlan volt a nézők számára az ötlet, hogy akkor még jobban örültek volna neki!) Sikerült tehát a meglepetés! Nagyon jó volt látni az eddigi előadások képeit, főleg ilyen „frissen sütve”! Nagyon ügyes a technika működtetője: KaraDávid! Kedves gesztus és szép ajándék volt ez a többi csoportnak! Ráadásul szinte összefoglalta az estét! A csoport a sikert „konstatálva” teljesen feloldódott, gátlástalanul jól érezte magát a további játékokban! Szinte abba sem akarták hagyni! Mint megtudtam, ez volt az a csoport, ahol a többség még „kezdő” színjátszó, most ízlelgették a játék és a színház ízét, ezért különösen ügyes rendezői ötlet volt a játékok felhasználása az előadáshoz! A játszók voltak itt a fontosak, de mi is élveztük nézni őket, hiszen eszünkbe jutottak régi szép emlékeink: mi is voltunk „kezdők”! S az olyan jó volt! Remélem - én így láttam -, ezek a lányok-fiúk nem felejtik el az együttjátszás örömét, és „felsőbb osztályba lépve”, folytatják a „színházasdit”! A taps már az egész estét megköszönő, „örömtapssá” változott”. Az arcok hálás, szeretetteljes mosolyt tükröztek, egy fajta félelemmel vegyülve: „Vége? Na ne! Most mi lesz velünk?!” Ebből bizony valahogy ki kell lépni! Erre szolgált a záró szertartás és buli!

Szent Lőrinc, a tűzoltás és a tűzoltók védőszentje is, hiszen aki ilyen forróságot tud okozni, annak nagyon kell vigyáznia a tűzre is! „Szigorú parancsa” szerint, tűzgyújtási tilalom volt érvényben a tábor ideje alatt, amit fájó megértéssel tartottak be a táborlakók! A szertartás azonban nem maradhat el! ( Hagyomány ugyanis, hogy a záró estén mindig gyújtanak egy hatalmas máglyát, amelynek lángjainál „égetik be” emlékezetükbe a tábori élményeket, és dicsőítik a színház varázsát!) A hét csoportvezető (akár a”hét vezér!”) találékonysága azonban felülmúlhatatlan! Pillanatok alatt lepakolták a „technikát” a sportpályára, kifeszítettek egy óriási vásznat, kirakták az összes színes reflektort, működésbe hozták a laptopokat, és már készen is állt a szertartás helye.

Itt kell megemlítenem azok nevét, akik bár színjátszós múlttal rendelkeznek – itt egyébként mindenki kötődik színházhoz! – most főleg a szervezésben, lebonyolításban tevékenykedtek fantasztikus nyugalommal, precizitással és jó szándékkal, tehát ők: Szabó Nóri, ÁbrahámZoltán, Szőke Timi! A hang- és fénytechnikákról, operatőri munkálatokról Kara Dávid gondoskodott! A tábori életet Korb Hajni fotózta lelkesen! Kállai Máté zenészként és játékmesterként működött közre az előadásokban és a mindennapi programokban! A PASZT felelős vezetője, eszmei kitalálója, főszervezője Sárosi Gábor! Gratulálok mindannyiuknak!!!

Térjünk vissza a záró esthez! A színjátszók hatalmas kört alkotva, a reflektorok által kivilágított sportpályán álltak a csillagos ég kupolája alatt! A csoportok képviselői a körben táncolva körbevitték a csoportok zászlóit, melyeket nagy taps és üdvrivalgás köszöntött! (Minden csoportnak volt egy megkülönböztető színe a szivárvány színeiből, a zászlókat is ehhez igazodva készítették el maguknak!) A kivetítőn megjelent egy hatalmas szivárvány, megszólalt az „ Somewhere Over the Rainbow” című világhíres dal, s a dal alatt, néma csendben, mindenki végiggondolta a hét eseményeit, rögzítve az emlékképeket a tudata mélyére. A dal végére a szivárvány lefelé hajló két vége felfelé mutatott! ( Nesze neked varázslatos technika!) Jelképezve azt, hogy a színház és ez a tábor is, a világ sokszínűségéről, a szeretetről, az ember parányi és mégis csodákra képes lényéről szól! És ez maga a varázslat, a CSODA! Gábor búcsúbeszéde is erről szólt. Megköszönte ezt a csodálatos hetet, a táborozók lelkes munkáját, a fantasztikus előadásokat és próbákat! Mindenkinek azt kívánta, hogy emlékezzen ezekre a pillanatokra, vigye magával az itt tanultakat és tapasztalatokat, és a nehéz időkben gyűjtsön erőt az élményeiből! Emlékezzen a szeretetre, a barátságra, amely az itt kialakult közösségben oly erősen működött a hét alatt! - Szeressétek a színházat, és igyekezzetek jobbá tenni a világot általa! És most jöhet a buli…! – mondta. Szent Lőrinc vidáman hullatta könnyeit a sok vidám, felszabadult, boldog fiatal láttán! A színjátszók olyan bulit „rittyentettek” a parádi hegyek lábainál, hogy boldog volt, aki csak nézhette is!

Jöhet már bármi! A mosoly velünk marad örökre!!!

PASZT 2012

PASZT 2014

Senkise járt Parádon

Odüsszeusz neve játékos görög szóból fordítva: UTISZ = SENKISE. ( Gondolom mindenkiemlékezik arra a kalandjára, ahol ez a név menti meg az életét!). A leleményes bolyongó 2014-ben Parádfürdőre érkezett, hogy a színjátszó tábor résztvevőit gazdag témával ajándékozza meg! A táborlakók és a csoportvezető-rendezők igen alaposan alámerültek a témában, kincseket keresve. Nem volt céljuk az egész művet megjeleníteni, sem egyes kalandokat színpadra állítani, hanem az Odüsszeia gondolatvilágát, jelképes üzeneteit, a mai ember számára is érvényes útkereső kérdéseit próbálták a színpad nyelvén megfogalmazni. Úgy éreztem az előadások láttán, hogy igen alaposan elemezték Odüsszeusz rejtélyeit és rejtvényeit, leástak az okok, miértek mélyére, párhuzamokat kerestek és találtak saját életükkel, saját problémáikkal. Nagyon becsülendő módon nem a mennyiségre törekedtek, hanem a mélyítésre és a minőségre. Az előadásokra szinte egyformán jellemző volt, hogy nem a történetmesélés volt a lényeges, hanem egy-egy érzés, létkérdés, hangulat, állapot felmutatása. Éppen ezért minden csoport erős képeket, színeket, hangokat használt, melyek szinte misztikus hangulattal lengték körbe az egész estét. Mint ahogy Kara Dávid - a képzőművészethez köztünk talán legjobban szakértő fiatalember! - még a kecskeméti ODE fesztivál után megállapította, egyre jobban látszik az előadásokban az erős látványvilágra törekvés, ez itt a PASZT-on is bebizonyosodott! És ez nagyon jó dolog, mert a ma színházának inkább a képekkel, látvány-elemekkel, hangokkal kell hatni, mint a szavak erejével. Én úgy látom, korunk embere inkább erre vágyik. Látni, emlékezni, érzelmi katarzist átélni akar! A szóbeli kommunikációval bajaink vannak… Na, de ez egy újabb színjátszó tábor kiindulópontja lehetne. Most visszatérek a parádi élményeimhez, melyeket természetesen erősen meghatároznak az emlékképeim.

Idő! Merre vagy?

/ Tóth Ákos és csoportja/

Az est első előadása nevezhető beavató, bevezető, átvezető, kizökkentő színháznak is. A táborlakók kórusa többszólamú, feszült ritmusú dalt énekel, a szabad ég alatt, egy hatalmas, hegyekkel körbeölelt kis téren. /Mint később megtudtam, a dalt Jobbágy Kata szerzette és tanította be! Fantasztikusan jól hangzott!/ A kar körül álldogáló nézőket meglepetésszerűen, az erdő mélyéről felbukkanó maszkos, fehér tógát viselő istenszerű lények közelítik meg. Nem tudjuk miért jönnek egyre közelebb, mit akarnak? Ők is a kardalt éneklik. Átmennek köztünk, nem törődnek velünk, de valahogy megérint bennünket valami… A múlt idők szele suhan el köztünk, hagy itt, és megy tovább? A volt, a jelen és a jövő folytonossága válik láthatóvá? Az idő ésszel föl nem fogható rejtélye ijesztően hat rám. Igen, egy pillanat az élet. A maszkosok a túloldalon megállnak, Levetik aa jelmezt és a maszkot, és felveszik a PASZT-os pólót, és festékcsíkot rajzolnak egymás karjára. ezután észrevesznek minket, és a sok színes festékkel megjelölnek mindenkit. Eggyé válunk a közös jel által. egy közösség, egy csapat, mégis mindenki más. Hirtelen vad rángatózás kényszeríti vissza a játszókat a jelmezeikhez. Kell a színház! Ezután köszöntik a tisztelt hölgyeket és urakat Dionüszosz ünnepén, és egy óriás báb Homéroszként szórakoztató jeleneteket ad elő. Itt a színház születése! Igen, Theszpisz, az első színész is így vált ki a kórusból, amikor az egyik Dionüszosz tiszteletére rendezett szertartáson megunta már a komolykodó ünneplést, s elkezdett játszani, utánozni. A báb mozgatása profi! Érdekes kéz- és fejmozgatását összehangoltan végzi a három játékos! Az effekteket a többi színjátszó adja. Majd óriásfólia repül fölénk, és már visz is a hajó, Odüsszeusz hajója a nagy kalandok felé! Feszítsd a vitorlákat! Irány Ithaka! Színházra(ba) fel! S már visz is bennünket a képzelet tengereken, mérföldeken, időkön keresztül!

Szem, látod ezt?

/Fodor Dávid és csoportja/

Felmászunk az Olümposzra, s innen nézünk szereteszét. S íme, Odüsszeuszt látjuk, egy mai fiatalember alakjában, aki megélhetési és meggazdagodási vágyaitól hajtva külföldre megy dolgozni. De miért éppen az egyszeműekhez? Miért éppen akkor, mikor az apja beteg? Miért nem tud várni a szerelme rá, miközben érte és neki dolgozik? Miért nem tud becsületes úton magasabb pozícióba jutni? Miért éppen a legjobbnak hitt barátjában kell csalódnia? Miért nincs békés megoldás a problémákra? Miért kell ölni? Miért ingadozik a csábítások hatására? Miért sikeresebb a külsőségekkel manipuláló férfi a nők szemében? Miért vak a szerencse? Sok-sok kérdést vet fel az egyszemű óriás, a Küklopsz történetéből kiinduló előadás. Nagyon jó az ötlet, hogy Odüsszeusz bolyongását párhuzamba állítják a mai fiatalok „kivándorlásával”! Érezhetően elemezték, megvitatták a problémát, hogy nem könnyű döntés a menni vagy nem menni! Egyáltalán nem biztos a boldog jövő egy külföldi munkavállalás után! A mozaikokból építkező előadás pergő ritmusú, jó humorú jelenetei nem siklanak el a mélyebb üzenetek fölött. / Vágyak, érzések!/ A rap szövegek szellemesek és húsba vágóak, az előadásuk kiváló mozgással kísért éneklés! Most is fülembe cseng a refrén: „Afrodité neked nem osztott lapot…” A poénok „ülnek”, a közönség azonnal tud reagálni a gondolatokra, mert a játszók tisztán, érthetően, kiváló hangszínnel és hangerővel adják elő! / Szendi Gergő, Siklósi Kristóf!/ A rendezőnek nagy gyakorlata van a poénok kiélezésére! Jó ritmusban fokozza a tempót, majd nagyon pontosan tart szünetet, ami pont annyi ideig tart, ameddig kell! / Ha nincs szem, nincs csoki…/ Az is nagyon tetszett, hogy kiválóan használják a teret, mindig ügyelve a figyelem irányítására, a mozgási irányokra, a tömeg és egyén helyére! Erős színházi pillanat a vak ember átkelése az úton, miközben frivol vicceket hallunk! Ugyanígy torokszorító a megvakítást végzők kéjes, őrült viselkedése alatt hallható kedves kis szomorú dal kontrasztja. / Sallai Zsóka!/ Szépek a játszók testbeszédei, együttmozgása, összjátéka! És nagyon értékelem az egy szem csoportképét! A szemgolyó mozgása, a pislantás, a szempillák kifestése! Kiváló ötlet! Talán legkedvesebb jelenetem, a csodaszemüveg reklám-blöffje, amikor magunkra ismerhetünk abban, hogy gondolkodás nélkül esünk csapdába, mert győz a kíváncsiságunk, a haszonlesésünk! Hiszen azonnal ugranánk mi is egy olyan szemüvegért , melyen át igazán, a „meztelen valóságukban” láthatnánk az embereket. Csakhát „aki kíváncsi, az hamar….megvakul!” Halljuk, látjuk a tanulságot. / A valóságot látók mondatai kitűnő ízzel hangzottak el! Takács Eszter „nahát, Csabija” kiváló!/

És a vég nem ad választ. Nyertem! Nyertem? Döntse el mindenki!

Élesen csap le ránk a közjáték szereplőinek hangja! „ Ne szomorkodj! Gyere, a halálban jobb lesz minden!” És mi megyünk. Hiszen mindent megtennénk, hogy jobb legyen! Eltűrjük, hogy egy társunkat ok nélkül kiemelik a tömegből, megalázzák, rothadóan bűzösnek kiáltják ki, ráköpünk a kavicsra, hogy megtisztuljon, és szinte egy szó kellene csak, meg is köveznénk „mássága” miatt! Miért, Mert csak magunkkal törődünk, mert félünk, mert meg akarjuk úszni… Aztán eladjuk belső szerveinket a kórházban, aláírjuk a nyilatkozatot, mert szabadulni akarunk a szenvedéstől. A fiúk őrült tempóban rohannak egy kurtizán után, aki mennyei örömöket ígér szemével, mozdulataival, szavaival, s nem veszik észre a hazugságot, a kétszínűséget. Elhisszük a szcientológia tanait arról, hogy csak a halál vezethet vissza eredetünkhöz, mert mindannyian „tetánok” vagyunk! Őrült mesét hallgatunk az emberiség eredetéről, és már megint elhisszük a zagyvaságot, mert át akarunk lépni a dimenziókapun…!

És ez a sok butaság, iszonyú emberi gyarlóság vezet a haláltáborokba, ahová ismét hazugságokkal csalnak be minket: az egész család jöhet, itt nincsenek nevek, mint Schwarz, csak számsorok, itt dolgozni lehet, hiszen a munka nemesít, és indulnak a vagonok… a horogkereszt későn tűnik a szemünkbe! És mi megyünk, csak megyünk…

Most két behemót óriás-bunkó állja utunkat! Ősi szokásokról, dicső harcokról, a „rosszak” meggyilkolásáról zagyválnak, mocskos, gyomorforgató mosdási szertartásukat azonnal utánozzák, sőt utánuk csinálják néhányan, s kevés kell, már mennek is az ősbuták táborába ordítozni, fenyegetőzni, hatalmat gyakorolni, meghalni hősként! Gondolkodás nélkül megölni parancsra bárkit! ( Gyűlölöd a hippit? Öld meg…!/ Hallj meg dicsőn! / Jaj, felrémlik a hamasz…/

Következő megállónkon a morfiumtól őrülten röhögő, összefüggéstelen beszédű véglényeket, végnőket látunk, akik ki tudja milyen fájdalmakat akarnak elásni magukban a kábítószer segítségével! Igen, így talán nem félnénk a haláltól sem, de… Jó ez? Így várni a halált? „Csak lazán! Nem kell félni!” – mondogatják, s mi megyünk tovább mellettük. Itt már nem lehet segíteni… de néhányan elfogadják a felkínált szippantást… Talán?

Miért, miért? Mert boldogok akarunk lenni? Tudjuk egyáltalán, mi a boldogság? Félünk a magánytól?

Egy ilyen út hová is vezetné az embert, mint Hádész birodalmába…

Élet! Mivé váltál?

/Sárosi Gábor és csoportja/

Ahalál kapujában nagy a nyüzsgés! Szinte a világ minden nyelvén halljuk az izgatott emberi lényeket, ahogy dühösen, félve, elkeseredetten keresik azt a bizonyos folyót, melyen át kell kelniük Hádész birodalmába. Az útbaigazítás nem határozott, sőt, elbizonytalanító, hiszen mint általában az idegenvezetők, az irányítók itt sincsenek a helyzet magaslatán. Elég érthetően, jó magyarosan halljuk: „disz iz dö szietör…”, de a kerge „halálba-menők” ezt nem értik. Az irányítók csak nevetik őket! Talán ha hinnének a színházban, nem félnének annyira… Illyés Gyula verse jut most eszembe újraérezve az ottani hangulatot:

„Kháron ladikja nem akkor indul el velünk, midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vízen…”

De már el is érkeztünk a halál torkához! Felgyullad egy máglya, sötét zene szól, vért és hamut magukra szóró alakok kínlódják be magukat a másvilágba. És itt van persze Odüsszeusz is, aki bolyongásai során Teiresziászt, az öreg jóst keresve eljut ide is! Áldozatot mutat be, ökröt dob a máglyára, hogy Hádész megengedje belépését birodalmába. A holtak népének engesztelésére vért tölt a kelyhekbe, gödröt ás, tüzet szít.

„ Mind odagyűltek az erőtlen elhunytak, az árok mellé, Jöttek innen-amonnan, szörnyű zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg…” / Homérosz /

Olyan területre jutottunk, ahová élő még el nem jutott, ahonnan ember élve ki nem jött még! Csak a képzeletünk vetítheti ezeket a képeket, s éppen ezért nagyon félünk a titkoktól, a fájdalomtól, a lehetetlen józanságától. Sötét erdőben botladozunk, furcsa, ijesztő hangokat hallunk, lángocskák villódznak, árnyak suhannak… Bőrömön érzem a halál szelét! A megjelenő lelkek elvégzik a szertartást, amivel Odüsszeusz kapcsolatba szeretne lépni velük: italt töltött nekik tejből- mézből, majd édes boritalt, harmadszorra vizet, majd magukra szórták az odakészített lisztet. / Homérosz!/ Néha mondatfoszlányok is eljutnak a fülemig: „hagytak egyedül meghalni…”. Odüsszeusz egyik cimborája az! Itt bóklászik, nem leli helyét, mert még el sem temették társai! Odüsszeusz megígéri, hogy hazatérve, síremléket állít neki. És jön Teiresziász is! Odüsszeusz vért ad neki, mert a halottak csak a vér segítségével mondanak igaz szót, így szólalnak meg, így látják meg őt. Ha megvonja tőlük a vért, visszairamlanak, és láthatatlanok lesznek. /Homérosz!/ Az öreg jós elmondja a leleményesnek, hogyan jut majd haza, mi várja otthon őt, és azt is, hogy anyja is itt van már. Odüsszeusz szeretné megtudni, hogyan halt meg anyja, s keresni kezdi. Minket is hív! Félve követjük, és már látjuk is a kis tüzet őrző asszonyt a homályban. A legszebb jelenet következik: a vándorló fiú találkozik anyjával, aki szemrehányást tesz neki, amiért ilyen sokáig nem adott hírt magáról! A fiú kérdésekkel ostromolja, de anyja fájdalmas hangon válaszolja: „a hiányodba haltam bele”…! –„Mindig csak te! Nekem dolgom van a világban!”- halljuk a világtörténelemben oly sokszor hallott indokot, melyet sokszor mondunk az édesanyáknak, s ami igaz is, de amit később mindig úgy megbánunk, mert tudjuk, hogy mennyire igaztalanul bántjuk vele anyánkat…/ Konfár Erik hitelesen, egyszerű természetességgel játszotta!/ És erre nincs bocsánat, hiszen amikor Odüsszeusz a feleségéről kérdez, az anyja már hátat fordítva válaszol csak. De győz a szeretet, Odüsszeusz megölelheti még anyját, mielőtt örökre elválnak!

„Örökké elmegyünk, és csak képeket hagyunk magunk után…”

Szép és iszonyatos ez a kép! Ésszel föl nem fogható ez az „örökre”… Aztán találkozik még Lédával, Phaidrával, Ariadnéval, de érezhetően egyre unottabban hallgatja történeteiket. Menne már vissza, az életbe! Mi is! Mégis nehéz a sóhajunk. Borzasztóan sajnáljuk magunkat, hogy egyszer mi is ide jutunk… A holt lelkek vihognak, sóhajtoznak, kacarásznak, vinnyognak a hideg és sötét világban, vajon jó vagy rossz nekik? „A halál békés, az élet sokkal nehezebb!” – mondja Phaedra, mimégis indulunk.

A többi néma csend…

Szerelem! Hová jutottál?

/Bata Éva, Ferenczis Kristóf, Kókai Tünde és a csoport/

Erdő mélyén van egy kis tisztás, melyet fehér függöny kerít körbe. Őrült, vad táncosok, bulizó fiatalok jelenete fogadja a nézőt. Szenvedélyes erővel akarják a boldogságot érezni, nagyon akarnak boldogok, felszabadultak lenni, de valamiért nem jutnak el a beteljesülés pillanatáig. mindig új és új játékot, akciót találnak ki, de rövid időn belül megunják, és mást választanak. Kapkodnak, sietnek, mintha lekésnék azt a valamit, amiért érdemes élni, és azon aggódnak, hogy jaj, mindjárt meghalunk! Az activity játék megfejtése: „Kirké disznóvá változtatott bennünket”, ezt a vad, őrült, félelemmel teli állapotot állítja az előadás párhuzamba az Odüsszeiával. A szerelem és boldogság keresése szinte állatias mohósággal vezeti az embert a disznó-létbe! Durva verekedés, őrült csapkodás, földön fetrengés, artikulálatlan horkanások, gépies, ösztönök hajtotta szex… És már feledjük is Homéroszt, mert itt vagyunk, napjainkban. Vinnai András: Garzonpánik című drámájának felhasználásával kiüresedett kapcsolatokat, elhidegülő párokat, csak a testiséget kereső emberkéket látunk, akik nem tudják megbeszélni a problémáikat… Érzik a kapcsolataik elhidegülését, kiüresedését, de képtelenek egymással szót érteni! –„Te gondolsz, jó?”- mondják a problémák elől menekülve a fiúk, és önfeledten játsszák a barkochbát, mintha már csak erre lennének képesek. Jó játék, de érezhetően itt valami sokkal fontosabb kommunikáció helyett megy a játék, ezért olyan idegesítő és nevetséges. Elkorcsosult világunkban a vágyak is korcsak! „Szeretném, ha én lennék a pöcsminiszter, és minden nőnek kivágatnám a ruháját a mellbimbója körül, még a kabátját is…” Nevetséges, kicsinyes álmok! A két sikerember is komikus, akiknek minden sikerül az életben! Minden díjat, koronát bezsebeltek, mégis gyanúsak! „Boldog vagy királynőm?” – kérdezi partnerét a férfi. S az nem válaszol… Újabb két pár keresi kapcsolatuk megromlásának okait. Egyik pár éppen kocog, a másik a fűben ül úgy, hogy egyik sem néz a másik szemébe. Hát igen itt kezdődnek a bajok! Kocogás közben akarjuk rendbe hozni a kapcsolatunkat? Az eget bámulva hallgatjuk partnerünk kötőszavakból építkező magyarázatait? Így már tényleg csak az várható, hogy a kötőszó-folyammal küszködő lány partnere gúnyosan jegyzi meg a „miért nem válaszolsz’-ra, hogy „Várom az állítmányt…”. És nevetünk magunkon is! A fiú itt egyébként elég pontosan összefoglalja a szerelmi vágy elmúlásának okait! – „1. Képtelen vagy értelmesen kifejezni magad, ezért már csak a testedet tudom emberszámba venni 2. ettől neked rossz kedved lesz, és így nekem megy el a kedvem az egésztől, 3. és a végén már egyáltalán nem kívánlak! Na, ez az oka!” Hát ez egész pontos látlelet! A másik pár sem jut okosabb következtetésre, csak arra, hogy unlak, és legjobb lesz szakítani… Mi marad? Játsszunk! „Gondoltam…” - és indul a barkochba a három fiú között, amelyben nagyon egyetértően, lazán és problémamentesen tudnak létezni…/ Szabó Balázs, Budai Gábor és Virág Barnabás természetes egyszerűségre törekvő játékát különösen kiválónak tartom!/, közben a lányok iszonyú szitkokat, átkokat szórnak a fejükre, a világegyetem összes női lelkének összes baját, kínját, gyűlöletét beleordítják az éterbe, de ezt a fiúk nem hallják! /Fantasztikus a szöveg! Szellemesen sziporkázva játszik a szavakkal a szerző! Őrülten jó! És a lányok óriási szenvedéllyel, rendkívüli energiával mondják! Perzsel a levegő! Igazi színházat látunk! A lányok mind energikusan, szenvedélyesen játszanak, néha erejükön felül, de különösen kiemelném igazi színházi pillanataiért Nagy Zsófit és NémethEmíliát! / Süket kommunikáció! De olyan jó volt kikiabálni és átkozódni! Talán ez segítene! Néha kimenni az erdőbe, mint a népmesék egyszerű kis borbélya tette, hogy szörnyű titkát egy gödörbe kiabálta bele, így könnyítve a lelkén. Az előadást az elválás, a szakítás képe zárja. „Az Isten itt állt a hátam mögött, és úgy segített, hogy nem segített…”/ A szó itt már nem is kellene, sokkal többet mond a nekünk hátat fordító, melltartóikat levető, ég felé tekintő nők képe! Szép kép ez az örök szabadságvágyról!

„Go to Sleep You Little Baby…!”

Csábítás? Hogyan küzdjek ellened ?

/ Bárnai Péter, Varga Bence, Kara Dávid és a csoport/

Színházi szakemberek régóta vitatják, hogy a színházi élményhez kell-e az írott dráma ismerete, jobb-e elolvasni előbb a drámát, aztán nézni az előadást? Már az eddig látott előadások megtekintése alatt is eszembe jutott, hogy újra kellett volna olvasnom az Odüsszeiát, de én azon a véleményen vagyok, hogy a színháznak e nélkül is hatnia kell rám, főleg, ha csak alapötletnek használják a szöveget. Nem ragaszkodtam tehát az eposzhoz, és teljesen nyitottan néztem az előadásokat! A hatás nem maradt el. Most azonban a Bárnai Péter rendezte előadás alatt kimondottan hiányérzetem volt: sajnos nem emlékeztem a Kharübdisz és Szkülla történetre, csak homályosan. Így elsőre egy teljesen misztikus hangulatú, titokzatos és félelmetes üzenetet kódoltam magamnak a csábításról, illetve a csábításnak ellenállni nem tudásról, és az ezért járó büntetésről. Gyönyörű képpel kezdődik az előadás: az esti sötétben a fák, bokrok a talaj furcsa vibráló fényben játszanak. Mintha horgolt mintás terítővel lenne betakarva a világ! Szép és békés minden. Ekkor egy hajó képe erősödik fel, melyen női lábak táncolnak, vizet szórnak, énekelnek. Nimfák, melyeknek nehéz ellenállni. Vezetőjük a legcsábosabb táncával hívogatja a három férfi szereplőt, akik kissé zavarodottan nézik a gyönyör e képeit! Mintha tudnák, hogy rossz vége lesz, ha engednek a csáberőnek. Figyelőállásban várnak, majd a tánc végén előbbre jönnek. Megnyugodva attól, hogy egyedül vannak, angolos eleganciával teáznak a parton. / Egy kis abszurd! Jó/ De újra megjelennek a csábítás erői, különböző kis állatkák képében. Repdesnek, illegnek, meg-megállva bámulják a halandókat, majd az egyik elkapja a leggyengébbnek tűnő fiút, és beviszi az erdőbe. A varázslat sikerült, a másik fiú is eltűnik, egyedül egy marad a hajón (Odüsszeusz?), aki dühösen veszi tudomásul, hogy egyedül maradt, elvesztette társait… Indulna tovább, a halált hordozó hajóval, de újabb nimfatámadás éri. Ezek a nimfák már a közjáték szereplői, akik teljes „mellbedobással” szinte ledöntik lábáról hősünket. Nincs menekvés… Mi meg megyünk tovább. Most utólag elolvastam újra a homályba tűnt Odüsszeia ide vonatkozó énekeit, és meg kell állapítanom, hogy az előadás méltón közvetítette Odüsszeusz és társainak kínjait, vergődését, küzdelmét a megváltoztathatatlan sorscsapással szemben. Teiresziász, a vak jós ugyanis megmondja Odüsszeusznak, hogy eljut majd ebbe a tengerszorosba, amelyet Szkülla és Kharübdisz, a két tengeri szörny ural, ahol hajós még nem jutott tova. Megmondja, hogy hogyan menekülhetnek meg: a tehéncsapásokban követniük kell a teheneket, de nem ölhetik meg őket. Odüsszeusz társai azonban megszegik ígéretüket, és vígan lakomáznak a tiltott marhákból! Ezért bűnhődniük kell. Valamennyien elvesznek a tengerben, egyedül Odüsszeusz menekül meg a leleményével! A viharban a part felé sodródva felugrik egy magas fügefára, és addig csimpaszkodik, míg Kharübdisz kiköpi az elnyelt hajó gerendáját, és társai elvesztésén szomorkodva így sodródik tovább, míg eljut a szépfürtű Kalipszó szigetére… A leleményes Odüsszeusz megmenekülésének jelenete az előadásban is megjelenik, sőt, a keserű vég is. A Kharübdisz megjelenítése viszont elszakad a mitológiától ( Bárnai Petit ezért megköveznék a görögök!) Az ocsmánynak leírt szörny itt gyönyörű lányok hada. Szkülla éles hangú roppant szörny a mitológiában, akinek 12 lába, hat feje van, a fejeken három sor fog, vagyis inkább agyar. Itt ő is gyönyörű lány. Nekem ez elfogadható párhuzam (ellentét?), hiszen a csábítás, a testi vonzerő olyan ösztönöket szabadít fel, amelyekkel szemben, nincs ellenálló erő. És a csábítóról később kiderül, hogy csak a külső gyönyörű, a belső tulajdonságok egy tengeri szörnyöz hasonlóak. Halálos veszélyt jelenthetnek, ha nem hallgatunk az eszünkre! És legtöbbször nem hallgatunk az eszünkre, hiszen erősebb a vágy a testi gyönyörök után… Az előadás nagy érdeme, hogy a hangsúlyt nem a szövegre, hanem a vizualitásra tette. A hangokkal, zenével, tánccal, ritmikus mozgással teremt olyan hangulatot, látványvilágot, amely valószínűleg minden nézőből más-más érzést, gondolatot vált ki a személyiségétől függően, de mindenképpen katartikus élményt, emlékezetes képi világot nyújt át! A szöveges részekből érdekes ízt adott a vendégszövegként használt József Attila vers, a fiatatal asszonyok éneke, melyet eltorzított, öregasszonyos hangon adtak elő a játékosok! ( Kharübdisz szépséges nimfa volt korábban, de Zeusz csúf szörnyeteggé, káráló hangú lénnyé varázsolta büntetésből! Az öregasszonyok is büntetésnek érzik az öregedést, mely ráncos szörnnyé teszi őket, és nevetséges, amikor fiatalasszonyként próbálnak mégis viselkedni…) Hát nevessünk rajtuk mi is! Szép kép volt még Odüsszeusz (Tóth Soma játéka!) magára maradásának fájdalma, elkeseredése. A halálfej felemelése, elkeseredett vízbedobása, Odüsszeuzs végtelen fájdalmát éreztette velünk, amiért nem sikerült megmentenie társait, barátait. Menjünk tehát hősünkkel mi is a szépfürtű Kalüpszó szigetére!

Szépség, gyógyulás, nyugalom vár talán ránk…

Édes otthon! Hol vagy már?

/ Fekete Anikó, Kurucz Gábor csoportja /

Nimfák kuporognak a következő helyszín közepén. Piros ruhájukegyformasága más-más temperamentumot, személyességet takar. Látszik ez akkor, amikor szétrebbennek, és kedves játékossággal lakják be a termet, a nézők között is keresgélve. Szigetté válunk, ahol mi vagyunk egy-egy bokor, fa, szikla, földhalom. Lepkét kergetnek, érzéki hangokat adnak, könnyedén szállnak, biztonságban érzik magukat. Igen, ez a boldogság szigete, gondolja anéző,elfeledni gondot-bajt, és lelassítva az időt (ami úgy rohan velünk!), gyönyörködni a pillanat szépségében! Ismét segít az átélésben a zene! JobbágyKata fuvolajátéka és Kurucz Gábor dorombja izgalmassá, ringatóvá teszi a hangulatot! Minden idillikus! De megjelenik, odatéved Odüsszeusz. Bolyongva, keresve, szomorúan, majd egyre oldottabb érzésekkel fedezi fel a sziget apró szépségeit! Segítik a nimfák játszi incselkedései, a sziget lakói, akiknek hangját Jobbágy Kata finom egyszerűséggel, mégis nagyszerű utánzással kelti életre. A hang láthatatlan állatokat tesz láthatóvá SzabóCsenger játékával , mozgásával összhangban. Ekkor megmozdul valaki az egyik fán (kiváló ötlet, a terem támasztó gerendáinak használata!), és megpillantom a „fő-nimfát”, Kalüpszót! Minden idegszálával, tekintetével, mozdulatával Odüsszeuszra figyel, szinte hipnotizálja, majd közeledve és közös játékra invitálva „felfalja, bekebelezi” a tétova férfit. Odüsszeusz megnyugszik a nimfa karjai között, feledve minden búját-baját. Egy ideig. A boldogság mulandó, egy pillanat az egész, mert jön a gondolat, a lelkiismeret hangja, és Odüsszeusznak eszébe jut a családja: elhagyott felesége és gyermekei, az otthona. Kínzó lelkifurdalását meg is jelenítik a játékosok, kicsit „túl konkrét” módon, mondhatnám közhely-szerűen „mondják el, táncolják le” a gyermekek és a feleség sértettségeit, haragját, várakozását, amivel fokozzák Odüsszeusz kínjait. Értjük. Nagyon tetszik viszont, ahogy a terem adottságait kihasználják: az ajtók, ablakok nyitása, csapódása kiváló atmoszférát teremt. Az ablakban megjelenő gyermekek arca nagyon sokat elárul és szívünkig hat. Mindenki érzi, Odüsszeusz biztos nem marad! Olyan érzések áradnak szét szívünkben, amelyeket mindenki átélt már! A honvágy, a szeretteink miatt érzett felelősség tudata, tetteink miatt érzett bűntudat. Itt tényleg kimondhatjuk: „AHA”! A nézőtéren csend. És ez nagyon jó és szép! Aztán persze már tudjuk mi jön: kínlódás az otthagyott kedves miatt, az elválás miatt. Feléled bennünk a sajnálat, hiszen jó volt vele, segített nekünk, hogy tehetem meg, hogy itt hagyom? Mégis menni kell, akárhogy fáj is! Kalüpszó is szenved. Itt szeretné tartani a szeretett férfit, mindent bedob, de nincs hatalma a férfi döntése, elvágyódása felett. Szép ez az elválás-kép! ( Rácz Ancsi!). Kalüpszó kínjai elmondhatatlanok. Ajtók-ablakok csapódnak, de Odüsszeusz elmegy, marad a sziget csendje! Az előadás egy kedves figurája Hermész ( Gombos Dávid!), aki furcsa, játékos mozgásával, / a nagy nevettetőre Chaplinre emlékeztet!) halandzsa szövegével nevetésre csábít! Jók ezek a kizökkentő jelenetek a sok szomorúság közepette, főleg azt értékeltem, hogy nem „elbagatallizált” játékkal akarnak manipulálni, hanem nagyon pontosan kidolgozott, jó ritmusú, következetes, személyre-szabott mozgással és beszéddel! /Köszi Anikó!/ Kellemes meglepetés volt számomra Dávid színpad iránti alázata, pontossága, szellemessége! Új arca ez a fiatalembernek! ( Lám, erre is jó a PASZT!). A záró képben a nimfákat látjuk újra, összebújva, reszketve néznek ránk: most mindenki elmegy? Mindenki itthagy bennünket? Pedig olyan jó volt veletek! / Hábenczius Anna tekintete örökre belém ivódott… Szép pillanat volt!/ Ez már a PASZT végét is éreztető hangulat, hiszen a résztvevők igazolhatják, mennyire fájó, édes-savanyú, szomorú és vidám ez az elválás-érzés! De ezért az érzésért kezdjük azonnal a visszaszámlálást a következő PASZT-ig!

„Odüsszausz, haza mehetsz!”- mondogatja az isteni döntést Hermész, és nekünk is többször is el kell mondogatni ezt a mondatot, míg felfogjuk. Igen, vége, teljesítettük a sors által ránk mért feladatokat, bolyongtunk, szenvedtünk, örültünk, és most VÉGE!

A tábor záró-műsora is egy „beavató színházi” eseménnyel ér fel. A máglyán elparázsló Dionüszosz maszk lassan, nehezen ég el, időt ad arra, hogy minden résztvevő újra átélhesse a hét eseményeit. A táborlakók még önfeledten színesre festik magukat és egymást, sírva-nevetve idézik fel a sztorikat, a csoportvezetők fáradt örömtől csillogó szemekkel merednek a semmibe, és érződik, hogy már a jövő évi PASZTra gondolnak.

Sárosi Gábor, a tábor vezetője nem búcsúzik, csak lélekerősítő gondolatokat üzen a résztvevőknek:

„Csak a változás állandó !

A hétköznapok sűrűjében gondoljatok erre a csodára, ami itt történt!

Törekedjetek a tökéletességre, de tudjátok, hogy soha nem éritek el! Ha úgy érzed, már szembejön veled, soha ne fogj kezet vele, vigyázz, mert az csalás!

Éljen a színház! Találkozunk jövőre a 10. PASZT-on!”

Kecskemét, 2014. szeptember 10. Orbán Edit

PASZT 2011

PASZT  2011,  avagy „ Mi is a színház valójában?”
Élménybeszámoló

Készítette Edit néni, aki a tábor utolsó napján elment csemetéihez a táborba…

Augusztus 18. csütörtök. Reggel 6.30 – indulás autóbusszal Parádfürdőre. Tombol a nyár, a buszban kellemes a hőmérséklet. Tóth Krisztina novelláit olvasom a Vonalkód című kötetéből. Szeretem, ahogy ír. Izgalmas, hús-vér emberi történetek. Lényegretör, semmi mellébeszélés. És a stílusa! Friss és mai. Színpadra való…
10.45 – Parádfürdő! Szép, mint mindig! Hány éve megyek már keresztül a parkon és a patakon…? Egy kis kaptató, és már látom is a tábor kapuját. Várom a „tábori zajokat”, de semmi. Csend.
11.30 – A házak üresek. Hol van a 70 fő?! Vica lép ki az ajtón. Rövidnadrág, szakadt póló… Ó! Ezek a véletlenek! Pont ő az első, akit megölelhetek! A szeme, a hangja, a mosolya! Istenem, de jó! Hát a többiek? Próbálnak. Hol? Hát itt, ott, amott. Na jó, megkeresem őket, tudom a helyeket! Aztán egyenként bújik még ki néhány kedves arc a házakból . Csilla turbánosan, épp hajat mosott. Ragyognak nagy szemei! Olyan jó itt Edit néni! Körbenézek. Hát tényleg csodás ez a völgy, kacag a nap is!
12.00 – Pár lépés, Orsi izgatott hangját hallom. Egy kis tisztáson ül a csoportjával, Gábor is ott van, figyel, majd ő is magyaráz valamit a jelenlétről, arcokról, kezekről… Meglátnak, integetnek, de hagyom őket dolgozni.
Megyek a főépülethez. Itt dolgozik Anikó a mozgásszínházasokkal. Mindig szeretem nézni a munkájukat. Csoda, ahogy pár nap alatt elsajátítják a testbeszéd technikáit! Belenézek a játékukba. Épp főpróba van. Pont jó helyet találtam a nézéshez, minden párt jól látok. Izzadnak, koncentrálnak. Megszűnik a külvilág számukra, csak egymásra és a zenére figyelnek : ALKOTNAK!
Indulok tovább. Tűzrakóhely, esőbeálló… Naszi csapata! Ja, jó hogy jöttem, használnak, mint nézőt, mert majd lesz ám „kifelé” és „félre” technika is! És mondják, mondják a mesét. De milyen szépen beszélnek! És énekelnek, és figyelnek a pillanatokra, egymásra…Jaj, de jó lesz!
12.30 – Tovább. Bele akarok nézni a többiek munkájába is. Nem jutok messze. A fürdő épülete körül rohangál, kiabál, visszhangozik Fodor Dávid csapata. Gábor is ott van már, leállnak, körbeveszik… Egy jó ötlet kellene…! Meg még varrni is kellene! Meg a lufik…!
Na, hagyom őket, rengeteg a dolguk!
Felnézek a dombra, Vicáék is készülnek már! Plédeken fekszenek a földön, Vica mesél, halkan duruzsolva. Relaxálnak. Nem zavarok, ők most repülnek, szállnak a magasban…
Nem is hallják, hogy pár méterrel fentebb a játszótéren Ákos és Peti csoportja ordít, harcol, küzd, valami rettentő erővel és intenzitással. Számukra is megszűnt a külvilág, csak a színházi jelen a fontos! De azért észrevesznek, pusz-puszi, majd „de jó lenne még egy hét”…! Hát igen. Ez a híres „ascheri mondás” most is mennyire igaz!
13.00 – ebédidő. Fáradtak, de mégis valami izgatottság lengi át a hangulatot. Este bemutató! Még kellene próbálni! Gábor szigorú : mindenki pihenjen egy órát, hunyja be a szemét, lazítson! Elcsendesül a tábor, csak a varrógép kattog ( ja, mert az is van, mint egy igazi színházban! Készülnek a jelmezek… ). Kicsit beszélgetek a csoportvezetőkkel : izgulnak a bemutató miatt. Látom rajtuk, nagyon megszerették a csoportjaikat, sok a kedves kis sztorijuk, na meg most volt az éjszakai túra! Mindenki azt meséli, hogy olyan „élethű” játékok voltak, hogy a közelben táborozók tényleg azt hitték, hogy meg kell menteni a lányokat…!
16.00 – Lótás-futás, izgatott készülődés. Minden kellék megvan? Reflektorok? Kamerák?
17.00 – Kezdés. Igazi színházi élmények! Hat előadás, mind más stílus, más forma, más üzenet! Hatalmas munkák, hatalmas akarások, hatalmas sikerek! Nagyon örülnek egymás produkciójának! Jó a közönség! Érti és figyeli a színházi jeleket! Nyitottak, kíváncsiak, önzetlenek, hálásak! A röhögések őszinték, a csendek vágnak. Igazi közösségi élmény!
Aztán megbeszélik, vitatják, gratulálnak, ragyognak! Nincs más, csak ők, a darab, a játék, a gesztusok, a szemek, a katarzis, a jól végzett munka öröme.
22.00 Vacsora : kolbász, hajában főtt krumpli, paprika, paradicsom… és milyen jólesett!
Éjfél : a hagyományos tábortűz! Szertartás, rituálé… Minden jól előkészítve! A faágak precíz rendben összerakva várnak arra, hogy loboghassanak. Körben állunk, csend lesz. Gábor „búcsúbeszéde” itt és most nagyon hat: mindenki átérzi, hogy ami ezen a héten megtörtént, az maga a csoda!. Megérint mindenkit azoknak az emberi agy számára oly felfoghatatlan szavaknak a jelentése, mint SOHA, ÖRÖKKÉ, az ÉLET ÉRTELME… Néma csöndben nézzük a lángnyelveket, melyek lassan elérik a máglya tetejére kötözött áldozati bábut. Igen, az istenek most elégedetten mosolyognak le ránk! Dionüszosz, Thália, Melpomené! Örvendjünk! Ilyen hatalmas máglyát még nem láttam sehol máshol! A szikrázó tűzkígyók vidáman cikáznak a csillagok felé…
Aztán Drum and Folk koncert, táncház, közös éneklés… Nagyon jóóóó!!!!!!!!!!!
EZ a SZÍNHÁZ valójában!!!

Külön, külön…  / Ez már kicsit az előadások elemzése, nem titkolt elfogultsággal

1. Naszlady Éva ( Naszi ) rendezése : Kárpáti Péter : Országalma

              Egy mai mese, de még milyen jó mese! Szerencsés választás, a csoport minden tagja érti és szereti! Velük történnek meg a dolgok, nem is a „szereplőkkel”! Mindenkinek dolga van, pontosak és koncentráltak. Már az indítás is nagyon ügyes, mert viszi a nézőt egy világba, ahol ő is ott lehet. A ritmus pergő, de mégis jókor, jó helyen állítja meg a pillanatokat, hogy „leessen a tantusz”, hogy felrázza a lankadó figyelmünket, hogy rácsodálkozhassunk az élet legszebb pillanataira, amiken egyébként csak átrohanunk. A vásári komédiák eszköztárát kiválóan alkalmazzák a játékosok! Hangosak, merészek, táncolnak, akrobatikus mozgásokkal kápráztatnak el bennünket! Könnyedén másznak fel a fára, vagy a gerendára, döntik fel az asztalokat, rohannak, menetelnek, kergetőznek. Igazi fergeteges kavalkád! De tudnak megállni, őszintén megszólalni, egymás szemébe nézni, a tekintetekkel üzenni! Egyik legszebb pillanat volt számomra, amikor „Mátyás” szerelmet vall! Szépen, egyszerűen, őszintén! És milyen szívbe markolóan éreztük az „apa” bánatát, hogy egyetlen kis madárkáját elviszik tőle! Na és az az elhagyás se volt semmi! Akkor most ki is a gyáva?! És jó volt az előadás humora is! A nagyszájú és csalfa feleség, a buta tisztségviselők, a katonák, az ördög, stb. Nagyon jó karaktereket ábrázoltak! És a kutyák, lovak…!
Szóval kiváló előadást láttunk! GRATULÁLOK!

2. Fodor Dávid rendezése / szakmai tanácsadó:Sárosi Gábor / : Novellafüzér

               Izgalmas kísérletet láthattunk. Úgy gondolom, a rendezőt az érdekelhette, hogy emberi helyzeteket, viszonyokat, érzéseket, kapcsolatokat, a lét nagy kérdéseit hogyan lehet a színház eszközeivel bemutatni! ( Remélem, ez volt a cél!? ) Valószínűleg Dávid oly sok kortárs művet olvasott, hogy nem tudott választani! Pedig a rendezőnek bizony döntenie kell, mert különben egy dramaturgiailag zagyva alapanyag sül ki belőle. Ha többől válogat, akkor pedig nagyon nem mindegy, hogy miket és hogyan fűz össze… A pillanatok kavalkádja elevenedett meg előttünk. Amikor ugyanis egy Tóth Krisztina novella részlete után a Bogyógyümölcskertész fia egy jelenete következett, majd követte Parti Nagy, akkor én már le is mondtam a „történetről”, hiszen éreztem, hogy itt most másra kell figyelnem. Élethelyzetek legintenzívebb pillanatképeit láttuk. Amikor eldőlnek kapcsolatok, amikor megtörténnek a tragédiák, amikor győztesek vagy vesztesek leszünk. Pillanatok, amelyekre emlékezünk, amelyekért érdemes élnünk, vagy nem élnünk. Láttam, hogy ezeket a pillanatokat a csoport nagyon mélyen átgondolta, körbejárta, és sokféle improvizációval próbálta „láthatóvá” tenni. Így egyáltalán nem baj, hogy ez nem mindig vált a néző számára érthetővé, érezhetővé. A fő, hogy elgondolkodtatta az alkotókat, hogy dolgoztak vele, hogy komolyan vették. Az ilyen tábori munkák éppen arra is jók, hogy kísérletezzünk. Izzadjunk meg vele, hiszen színházat „csinálni” nagyon nehéz dolog. Ha erre rájövünk, ez már jó! A legjobban azt értékeltem, hogy a játszók intenzíven „jelen” voltak a játékban, bátran és jól mozogtak, sokszínűen használták hangjukat, erős színházi pillanatokat mutattak! Az eszköz- és térhasználat rendkívül kreatív és izgalmas volt! Például nagyon szép volt az „életjáték” lassított felvételben, vagy a lufipukkadásokkal kísért meghalás és „temetés”, a bal-jobb-os játéksor, és a kezdő játék berobbanása, megállítása pont ugyanott! Ez a groteszk humor végig kiválóan működött!

3. Fekete Anikó / Nádas Péter : Temetés c. drámája alapján készített mozgásszínházi produkció. 

SZENVEDÉLYTÖRTÉNET . Ez az én „címötletem”, mert az előadás végén  így foglaltam össze az üzenetet. Igen. Ennek az előadásnak érzései, gondolatai, fájdalmai, problémái nagyon erősen hatottak. Üzentek a nézőnek. Valószínűleg mindenkinek ugyanazt és biztos, hogy mást és mást is. Ez is egy csodálatos titka a színháznak! Olyan jó együtt érezni, együtt lélegezni, együtt csöndben lenni… Ráadásul a térhasználat is rásegített erre, hiszen a nézők szemben ültek, láttuk egymás arcát, szemét. Nádas Péter drámája valószínűleg az ötlet és az „apropó” lehetett, mert érezhetően arról szólt az előadás, amit a játszók és a rendező gondolt a mű alapján. A dráma dióhéjban talán úgy foglalható össze, hogy mi lesz „azután”, ha már nem működnek az emberi kapcsolatok, ha már nem tudjuk az életünkhöz megtalálni a formákat, ha már a színház sem fog működni… Utolsó akarások, próbálkozások az emberi lét emberi voltának megőrzéséhez.. Ezt a lényeget, ezt a mondanivalót fejezte ki az előadás is a kontaktos mozgások eszközeivel. A játszók jól megtanulták a kontakt alapelemeit, de messze túlmutatott a produkció egy görcsös vizsgaelőadásnál. Szépen, pontosan „táncoltak”, lazán, puhán működtek a testek, átfolytak, kapcsolódtak a mozdulatok, szépek voltak az emelések, ugrások… De legfőbb érdemük az volt – ami Anikó rendezéseiben mindig fontos! -, hogy sorsokat láttunk, párkapcsolatok kezdődtek, működtek és megszakadtak, hogy fontossá vált az emberi lélek a színpadon, hogy olyan belső érzések váltak láthatóvá a szemekben, testi kapcsolódásokban, egy-egy érintésben, amelyeket szavakkal talán elmondani sem lehet. Talán nem is kellett volna megszólalniuk?! Egy táncos, szerintem, ne beszéljen, mert többet mond a mozgása! Tánc közben egyébként is nehéz megszólalni, pláne a megfelelő hangszínnel, hangerővel, érthetőséggel. Milyen kifejező volt helyette a sóhaj, vagy egy nyögés, szuszogás! Ez a csapat képes volt beszélni a testével, mozgásával! Nagy élmény volt, köszönöm!

4. Tóth Ákos, Bárnai Péter / Tasnádi István : Közellenség
A rendezőpáros „beleszeretett” ebbe a drámába! Hát igen! Érthető. Jó téma, jól megírva. Persze tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, hiszen a téma úgynevezett „vándortéma”, amely a világirodalomban már több írót is megihletett, ( pl. Kleist, Sütő András ), és minden kor emberének mond valami fontosat, mégpedig arról, hogy van-e igazság a földön. Kell ennél fontosabb, örökérvényűbb kérdés? Na, de nézzük, mi izgathatta a rendezőket és játszókat az ő előadásukban! (A néző érzései persze nem biztos, hogy egyeznek a rendezők szándékával, de őket is izgathatja, hogy amit akartak, az hogy „jött le”!)
Nos, én azt láttam, hogy egy egyszerű, törvénytisztelő, békességben élő ember hogyan válik „fenevaddá”, a hazug, csaló, képmutató környezete hatására. Sok ismerős kérdés merült fel bennem. Meddig packázhatnak a „fent”, a hatalmon lévők a kisemberrel? Van-e értelme a törvényeknek, szabályoknak az életünkben, ha azt nem tartják be, vagy úgy módosíthatják a hatalmon lévők, ahogy nekik hasznot hajt? Érdemes-e a köz érdekében vállalni a harcot? Miért manipulálható ennyire a tömeg? Szép szóval, vagy erőszakkal?
A szereplők értették a feladatukat, tudták mit miért tesznek. Mondhatnám, igazi színészi pillanatoknak voltunk szemtanúi! Kiemelném Vígh Gergő alakítását, aki a szélsőségességig fokozta az elkényeztetett, korlátolt önkényúr léhűtő, kéjelgő szórakozásait. Nagy pillanatok voltak, amikor megcsömörlik élete értelmetlenségétől, mégsem tud ebből már kilépni. Szabó Ádám és Szabó Zsolt alakítása is döbbenetes erővel hatott! Nem véletlen, hogy mindketten „öreg rókák” már a színjátszásban és a PASZT-os tréningekben! Képesek voltak végigmenni azon a változáson, amely során a „birkatürelmű” emberből pusztító erejű vadállat válik! Kínlódnak, vívódnak, gondolkoznak, de mit sem ér! Megtörténik az, amit már nem lehet elviselni! Meghal ártatlanul az, akit szeretünk! Ezért bűnhődnie kell a gyilkosoknak! Egyik legszebb jelenet, amikor hősünk a karjaiban viszi halott feleségét. Fájdalma átsüt az alakításon! Voltak erőtlenebb jelenetek is az előadásban, ahol szerintem az volt a baj, hogy egyes szereplők képességeit meghaladta a szöveg mélysége és hosszúsága…( Na, itt kell erős kezű rendezőnek lenni!) A lovak sztorija nem épült be az előadásba, olyan volt mintha mindig egy közjátékot láttam volna. Na persze, az a bizonyos egy hét  kellett volna…
Jó mulatság, igazi férfimunka volt! Gratulálok!

5.Tóth Orsolya /  Véresen komoly játék
Szintén egyéni címadás. Mert ezt láttam. Orsitól megszokott igényes, pontos munka. Kortárs költők verseire épített szerkesztett játék. A rendező elsősorban a ritmus, a zeneiség, a hangulat felől közelített a versekhez. Felszabadult, örömteli, hajlékony, laza, de pontos versjátékokat láttunk. Fel-felbukkantak a már korábban is látott szerkesztett játékaink motívumai ( Psyché, A hal éji éneke), de ezek felismerése számomra inkább örömet okozott, mint bánatot. Nagy rendezők is azt hirdetik, hogy a művész mindig „lop”, de ez kegyes lopás, ha újraszüli, újraszenvedi a saját alkotásában! Az egész előadás ugyanis egészen új és más lett! Kiváló és ötletes volt a tér használata! Voltak egészen közeli és egészen távoli képek, erős pillanatok. Érezhetően sokat foglalkoztak a beszédtechnikával, mert mindig hallható és érthető volt a szöveg! Ez nagyon fontos!!! Gazdag és színes volt a látványvilága ennek a játéknak. Ezek a képek maradtak meg főleg az emlékezetemben! És ez is a színház egyik legfontosabb hatásmechanizmusa! Na és az énekek! A „kreatív ének” tanításában Orsi utolérhetetlen! Olyan dallamokat, többszólamúságot, ritmikai játékosságot csal elő a játszókból, amiről még ők sem tudják, hogy bennük van! És erre csak Orsi tudja rávezetni őket! Rengeteg ritmikai ötlet, efekt, ritmushangszerek! Aki még nem csinálta, el sem tudja képzelni, milyen nehéz ezt előadásban működtetni! Na de ezek a játszók már tudják, mert megtanulták, hogy milyen nehéz a pontosság, a fegyelem és figyelem, az összjáték, a ritmustartás művészete! Kiváló színésztréninget kaptak a szereplők! És még maradt energiájuk arra, hogy színházi pillanatokat is láttassanak velünk! Például megható és kedves pillanat volt a szerény és rendes fiú kitartó udvarlása! És mily nagy igazság: a lányoknak mégsem ez kell, hanem a „macsós” fiú erődemonstrációja! ( Dicséretet érdemel Barcsik Laci karakteres mozgása! Kiváló! ) Hol itt az igazság, lányok! Nem felejtem el Varga Nóri éneklését sem! Sosem hallottam még őt énekelni! És nem is akárhogyan! Hatott, szép volt!

6. Bata Éva – Szabó Csilla / szerkesztett játék kortárs költők verseire
Ez igen! Ismét a versek! Kicsit büszke vagyok magamra is… Nem maradt eredmény nélkül, hogy annyit foglalkoztunk évek óta a versekkel. És mi tesszük, amit tenni lehet, nem csak „papolunk” róla”. Eszembe jutnak a régi szép idők : a Psyché, a CAFÉ XL, a Ki vagyok én, a József Attila műsorunk… és persze a sok-sok versekkel töltött óra! És lám, a legfrissebb élmények, A hal éji éneke, Orsi korábbi és most látott munkái! Igen, ezek a lányok és fiúk megkóstolták a költészet mannáját, és fogyasztják, újra és újra kívánják az ízét! Kíváncsiak a sorok és szavak mögötti jelentésekre, bátran asszociálnak, keresik a kérdéseket és válaszokat, imádják a versek ízét, ritmusát, humorát, drámáját, hangulatát…
És már sokkal jobbak és merészebbek, mint én! Ez nagyon jó! Így a jó!
Vica versválogatása jól átgondolt témára van felfűzve (Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc stb.). Az érzelmeket, érzéseket, indulatokat, vágyakat irányító belső erők működése izgathatta a rendezőt és általa a játszókat. A miértek és a hogyanok. A lecsupaszított ösztönök és szenvedélyek keltek életre előttünk. És ehhez tökéletes találat volt a helyszín, a sejtelmes erdei zeg-zugos fákkal, bokrokkal ölelt kis tisztás! Mint egy szentivánéji álom, ahol minden másképp, de működik. Úgy éreztem, hogy maguk a játszók csodálkoztak legjobban azon, hogy még ők is így tudnak „működni”! Keményen dolgoztak azon, hogy kinyitogassák a belső kis kapukat, de sikerült! Látszott, hogy az első pillanatokban még féltek attól, hogy ez tényleg működik-e, de gyorsan túlestek ezen, és aztán már élvezték a pillanatokat, önfeledten játszottak! Jelmezük alapját a harisnya adta, Viselték ruhának, maszknak, hajhálónak, amitől furcsa kis szörnyecskékké váltak, de nőiességüket így is megőrizték. Sőt, igazán így merték őszintén felvállalni, tehát nem öncélú ötletek voltak ezek, hanem segítették a „felmutatást”, a jelenlétet, a hatást! Na és hozzá az arcfestés! Ijesztő fekete vastag ajkak! Milyenek is vagyunk itt belül?! Milyen is az, amikor igazán gyűlölünk, vágyakozunk, szeretünk… Megkeresték hozzá a hangjukat és a mozgásukat is! Sokszínű, árnyalt, őszinte megszólalások, nem öncélú, hanem pont annyi és olyan gesztusok, érintések, testbeszédek vallottak az emberi kapcsolatok működéséről, amennyi a nézőnek kellett az át- és megérzéshez. A két fiú hősiesen igyekezett „harcolni a gáton”, de érezhetően a női vonal volt az erősebb. Ezek a nőstények egy pillanat alatt felfalnák a hímeket, ha akarnák. Most csak játszottak velük. Élvezték a játékot, de vigyázat! Sose lehet tudni… A nő csupa titok és meglepetés, vágyainak, ösztöneinek működési elvét az erdő sűrűje és mélységes sötétje rejti a halandók szeme elől…

A hat előadás igazi színházi élményt nyújtott. Ismét sok újat és értékeset tudtam meg a színjátszókról, az életről.  Kedvet és reményt kaptam. Mégis lesz értelmes és szép jövő! Mert szép a jelen és szép volt a múlt is. Ez a közösség okosan, lelkesen és hittel váltja meg a világot!
Ugye, jövőre is lesz PASZT?! Ugye Gábor, újra megszervezed?! ( Ez a legszebb köszönet!!! )
A kérdésekre a főnök fáradtan mosolyog…