Két keréken az Andrássyak nyomában a Felvidéken

2011. október 14-16., Felvidék

 

 A hét közbeni bicikliszerelés és pakolás után pénteken végre nekivágtunk a várva várt őszi kerékpártúrának. Soha nem voltunk még ennyire sokan ilyen túrán: 16-an voltunk diákok és 6 felnőtt  "vigyázott" ránk.

Pénteken kicsivel dél után indultunk az iskolából busszal. A körülbelül 4 órás utazás után megérkeztünk indulási pontunkhoz. Eredetileg Kazincbarcika volt tervbe véve, de az időbeli elcsúszás miatt a busz tovább vitt minket és Putnok után, egy erdő szélén szálltunk le. Itt egy kis bicikliszerelés után megkaptuk a hétvégi túlélőcsomagot: CSOKIt, almát, vizet és egy kis kekszet. Indulás előtt ,,kis" túlzással ugyan, de mindenki felvette az összes ruháját, ugyanis az előre megjósolt hideg időjárás most hitelesnek bizonyult. Tehát sapka, sál, kesztyű fel - és indulás. Első nap csak 23 km-t tekertünk, de már besötétedett, mikor odaértünk aznapi szálláshelyünkre, az aggteleki Cseppkő Hotelbe. A vacsora finom volt, még zenés kíséretet is kaptunk mellé. Az esti étkezés után csapatunk pár tagja (vagyis akik vittek fürdőruhát) elment a szálloda medencéjébe megmártózni. Később a már jól megszokott mocsarazás nevű kártyajátékot játszottuk.

          A másnap reggeli, virslivel bővített tojásrántotta után mindenki megkapta az aznapi túlélőcsomagot, vagyis a hideg ebédet: két szendvicset, egy almát és üdítőt. Indulás előtt persze nem maradhatott el a kötelezőnek mondható csoportkép, jelen esetben a hotellel. Az aznapi 77 km-es utunkat verőfényes napsütésben kezdtük meg, ennek ellenére hideg volt. A határ előtt egy kicsivel beborult az ég és még hidegebb lett. Miután végre átértünk a határon egy darabig még sík terepen tekertünk, de megérkezve a Szádelői-völgy bejáratához megálltunk ebédelni, hogy mindenkinek legyen energiája a délután megmászandó emelkedőkhöz. Mert ezekhez az emelkedőkhöz tényleg kellett energia - méghozzá nem is akármennyi! Némely szakaszokat még gyalog is nehéz lenne megtenni, nemhogy biciklivel. Persze nem is sokan bírták végig tekerve, volt, hogy fel kellett tolni a bringákat egy-egy durva részen. Két óra múlva ugyan, de végül mindenkinek sikerült felérni a hegy nyergébe, ami, ha minden igaz 760 méter magas. Itt sokan átcseréltük a vizes felsőnket, mert kifejezetten izzasztó volt ez az 5k m kemény hegymenet. az egyébként csodálatos és a Tordai-hasadékra emlékeztető völgyben. Örök érvényű tény, hogy az emelkedő után mindig lejtő jön.

Ez most sem volt másképp, kellemes száguldás következett. Krasznahorkaváraljáig. Délután értünk első tervezett látnivalónkhoz, az Andrássy-mauzóleumhoz. Ezt az építményt Andrássy Dénes készíttette felesége, Andrássy Franciska emlékére. Az idegenvezetés során megtudtuk, hogy a házaspár 36 évnyi házassága nehézségekkel indult, ugyanis Franciska nem nemesi származású volt. Ezért, amikor Dénes feleségül vette, a férfit kitagadták a családból - később persze visszafogadták. A mauzóleumnak nemcsak eszmei, hanem valós értéke is van. Amilyen egyszerű kívülről, olyan díszes belülről. Az egész márvánnyal van kirakva. Ráadásul nem is akármilyennel: az alapanyagok többek között Svájcból, Spanyolországból, Görögországból és Mexikóból származnak. A kupola pedig 1x1 cm-es kis aranyozott mozaiklapocskákkal van díszítve, összesen 9 kg-nyi val! Mégis talán a legértékesebb az az eredeti oltárkép, ami Franciska védőszentjét, Szent Franciskát (milyen meglepő :) ) ábrázolja. Körülbelül 1000 darabból állították össze, teljesen sík, mégis tökéletes térhatást mutat Az építmény mögött pedig megtekinthettük az Andrássy házaspár kedvencének élethű szobrát. Mindannyian egy hatalmas ebet képzeltünk el, pedig a szóban forgó kutyus egy tacskó volt. Ezután ismét felkerekedtünk és meg sem álltunk Rozsnyó városáig. Jut eszembe, egyszer megálltunk egy fénykép kedvéért a krasznahorkai várral. Rozsnyó főterén kaptunk 45 perc szabadidőt, mindenki arra ment, amerre szeretett volna - persze a belvárosban. A főtéren megtalálható Andrássy Franciska szobra is. Rozsnyóról egyenes út vezetett aznapi szállásunkra, Betlérre. Itt kisebb útvesztő után, de megtaláltuk a panziót, melyben aznap aludtunk. Vacsora után senkinek sem esett nehezére az alvás, kemény nap volt mögöttünk.

        Vasárnap a már jól megszokottá vált tojásrántotta volt a reggeli (nemcsak szombaton, hanem korábbi túrákon is volt, hogy ezt kaptuk reggelire) . Miután felpakoltuk a csomagokat átgurultunk a szomszédban lévő Andrássy kastélyhoz. Egy óra alatt bejártuk a kétszintes építményt. Számomra nagyon érdekes volt az egész. Rengeteg mindent kiállítottak, többek közt az Andrássyak gyűjteményeit és vadásztrófeáit.

Láthattunk egy eredeti múmiát és a hozzátartozó szarkofágot, japán porcelánokat, különböző kardokat, szablyákat, fókabőrből készült eszkimóruhát és persze a trófeákat: elefántot, krokodilokat, medvéket. Megtekinthettük a család ékszereinek egy részét, és megmutatták az egykori cselédek szobáit is. Később felmentünk az emeletre, ahol ámulhattunk az Andrássyak saját, 15 000 kötetből álló könyvtárán Indulás előtt persze készült közös kép a kastéllyal és a csoporttal. :) Következő állomásunk a krasznahorkai vár volt. Visszatekertünk tehát a faluba, és felküzdöttük magunkat a hegy tetején álló várhoz. Itt ismét kaptunk idegenvezetést, és ezáltal számos érdekes információt tudtunk meg. Már rögtön az első helyiségben, a konyhában találkozhattunk egy érdekességgel. Az ajtó felett egy szemet ábrázoló festmény volt, ami arra szolgált, hogy a cselédek ne lopjanak - ugyanis a kép Isten szemét ,,ábrázolta", és "Isten szeme mindent lát!"  mondták. Kiderült az is, hogy ebben a várban őrzik a Lánchíd legelső darabját, ami szállítás közben megrepedt, ezáltal hasznavehetetlenné vált.

Később láthattuk Andrássy Franciska halottaskocsiját, mellette annak a tacskónak a szobrát, amit előző nap is megnéztünk. A várban még kápolnát is kialakítottak, itt található Serédy Zsófia mumifikálódott holtteste is, és egy másolat a Szent Franciskát ábrázoló oltárképről. A vár megtekintése után legurultunk a faluba és elfogyasztottuk a jól megérdemelt ebédet. Ekkor derült ki, hogy a buszunk nem tud átjönni értünk a határon, tehát még 40 km hátravan. Szerintem itt egy világ dőlt össze pár diákban, de hát biciklizni jöttünk ugyebár. :) Felszálltunk hát a bringákra és nekivágtunk az útnak. Igaz, közben hárman eltévedtek, de végül ők is megkerültek, így teljes létszámmal vághattunk neki az utolsó nagy erőpróbának, a 12%-os, már Aggtelekre vezető emelkedőnek. Miután mindenki sikeresen teljesítette a feladatot, koromsötétben értünk vissza Magyarországra. Bepakoltuk a bicikliket és 8 óra körül útra keltünk. Miskolcon megálltunk még vacsorázni és hajnali háromnegyed kettőre ismét Kecskeméten voltunk.

Személy szerint én nagyon jól éreztem magam, érdemes volt elmenni. Akik ott voltak, mind büszkék lehetnek magukra, hogy teljesítették ezt a 150 km-t!

                                                                                                       Miklós Alexandra 13.E