Gyászol a Katona József Gimnázium közössége.

Dr. Iványosi-Szabó Tibor (1933-2021) )
középiskolai tanár, nyugalmazott levéltár igazgató, Kecskemét város díszpolgára

Iványosi-Szabó Tibor gimnáziumunkban érettségizett, majd itt kezdte a pedagógus pályafutását is. Fiatalok generációit nevelte, oktatta e falak között 1973-ig, amikor kinevezték a levéltár igazgatójának.

Az ezután következő tudományos tevékenysége tiszteletre méltó. Előbb egyetemi doktori címet, majd a történelem tudományok kandidátusa címet kapta meg, végül a Magyar Tudományos Akadémia doktori fokozatát is megszerezte.

Személyiségét egykori tanítványa írásával idézzük fel...

A csapatépítő tanár

A Katona József Gimnázium első sakk-aranykora az iskolába friss diplomásként érkező fiatal történelemtanár, Iványosi-Szabó Tibor nevéhez fűződik. Ő volt az, aki a sakkozás iránt fogékony tehetséges diákokkal a gimnáziumban rövid idő alatt pezsgő sakkéletet teremtett. Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát 1956-ban, s tulajdonképpen hazajött a Katonába, hiszen itt érettségizett 1952-ben. A mi, 1962-ben érettségiző C osztályunkat másodévtől tanította történelemre. Tanáraink közül korban ő állt hozzánk a legközelebb – ha belegondolok, idősebb testvérünk is lehetett volna –, mégis azonnal kivívta magának a tiszteletet tudásával, emberségével. Pedig nem lehetett könnyű dolga a 46 főt számláló fiúosztályunkkal. Nem lehetünk büszkék rá, de volt olyan tanárnőnk, aki állítólag tőlünk kapott idegösszeomlást. Iványosi tanár úr azonban állta a sarat. Szorosan tartotta a gyeplőt, szigorú volt és igazságos. Ezt az olykor kezelhetetlen kamaszgyerek is megérzi, látja, hogy a fiatal tanárember érte dolgozik, s ha konfliktusaink is támadnak közben, ő nem fut panasszal az iskolavezetéshez, hanem szemtől-szemben elrendezi azt velünk. Büntet, ha kell, de meg is véd minket, ha úgy adódik.

Egy Iványosi-Szabó Tibort jól jellemző esetet említek, mielőtt a sakkra térnék. A tanár úr nem volt hajlandó a korabeli felfogás, a tankönyvünkben leírtak szerint tanítani nekünk 1956-ot. Másképpen elmondani nyilván nem lett volna bölcs dolog 1962-ben, ezért egyszerűen átlépett történelmünk ezen időszakán. Ebből az érettségi vizsgánkon majdnem baj lett, mert osztálytársunknak, Pánczél Gyulának – Kecskemét későbbi neves tüdőgyógyász főorvosának – éppen ilyen tétel jutott. A rossz tételhúzásának mégsem lett következménye, mert a tanár úr elmagyarázta a vizsgaelnöknek, hogy az év végi összefoglaló órák miatt közelmúltunk e szakaszára már nem maradt időnk.

Iványosi tanár úr szerette a sakkot, és jól is játszott. Legényemberként szabadidejének nagy részét arra fordította, hogy széles alapokra helyezze gimnáziumunk sakkéletét. Gondot fordított arra, hogy az első „nagy generáció”, Nagy András, Balázs Imre, Csősz Imre, Sinka Endre mögé felhozza az őket követni hivatott fiatalabbakat, növelje tudásszintjüket. Az iskolában egyéni minősítő versenyeket szervezett, bajnokságokon indította a gimnázium csapatait. Jellemző, hogy néhány év múlva annyi jó játékos edződött meg ezeken a versenyeken, hogy a Katona József Gimnázium sakkcsapata Bács-Kiskun megye felnőtt bajnokságában is elindulhatott, s ott nem is szerepeltünk rosszul. Nem véletlenül lett tehát első ízben országos középiskolai bajnok a Katona József Gimnázium sakkcsapata (Nagy András, Balázs Imre, Csősz Imre, Sinka Endre, Staar Gyula, Miklós Csaba, Szabó Tibor).

1961-ben pedig, az amúgy erős Bács-Kiskun megyei középiskolai bajnokságon első csapatunk (Nagy András, Virág Ferenc, Csősz Imre, Sinka Endre, Staar Gyula) győztes lett, a második csapatunk (Sebő Gyula, Szabó Tibor, Kőrösi József, H. Tóth Antal, Miklós Csaba) pedig ezüstérmes. Az ország neves gimnáziumainak csapataiban játszottak nagyon jó sakkozók, de ennyien, mint a Katonában, sehol sem voltak. Talán nem sértem meg a többieket, ha elmondom, hogy még ebből az első aranykorszakbeli csapatainkból is kiemelkedett Nagy András és Virág Ferenc. Később, a katonás fiúk közül többen évekig játszottunk versenyszerűen, ők ketten voltak azok, akik a sakkozás ranglétráján a legmagasabbra jutottak.

Az országos középiskolai sakkbajnokság döntőjét 1961. június 23–27. között Kecskeméten, a Katona József Gimnázium Dísztermében rendezték. Ennek szervezésében főszerepet vállalt Iványosi tanár úr. Fáradozásai nem voltak hiábavalóak, akkor lettünk másodszor országos középiskolás sakkcsapatbajnokok, elnyertük az iskolánk által kitűzött vándordíjat, a Katona József-kupát (Nagy András, Virág Ferenc, Csősz Imre, Sinka Endre, Staar Gyula, Kőrösi József, H. Tóth Antal). A kupa a következő évben a Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumban rendezett országos döntőn újra a miénk lett (Virág Ferenc, Kőrösi József, Staar Gyula, Kőrösi Imre, Miklós Csaba, H. Tóth Antal, Katona László), majd 1963-ban Virág Ferivel az élen vitézkedő csapat gyűjtötte be nagy küzdelemben végérvényesen a Katona József Gimnáziumunknak (Virág Ferenc, Kőrösi Imre, Katona László, Jóri József, Theil Ervin, Dormán József). Vajon őrzi-e ezt a kupát egykori alma materünk?

Iványosi-Szabó Tibor tanár úr az iskola sakkéletéről, az első három csapataranyérmünk történetéről a Kecskeméti Állami Katona József Gimnázium Évkönyveiben (1959–60., 1960–61., 1961–62.) számolt be hosszabb írásaival.

Bár jóval rövidebben, de a Sakkélet is rendszeresen beszámolt az országos középiskolai sakkbajnokságokról. Szemezgessünk most ezeknek az írásoknak az értékeléseiből, első aranykorszakunk éveiből.

1960.

„A kecskeméti Katona József Gimnázium tavaly is jól szerepelt, s azóta a megyei felnőtt bajnokságban megedződött csapata nagy fölénnyel, biztosan futott be elsőnek. A 20 játszmából mindössze 3 pontot adtak le…”

1961.

„Először a csapatverseny fejeződött be. Győztes a helybeli Katona József Gimnázium együttese lett, meggyőző fölénnyel. A lehetséges 30 pontból 26-ot gyűjtöttek össze! Ilyen magas százalék a középiskolás versenyek során még sohasem született.”

1962.

„A csapatbajnokság körmérkőzés formájában zajlott le és ismét – immár harmadik éve! – a kitűnően szervezett és jó erőkből álló Kecskeméti Katona József Gimnázium biztos győzelmével végződött.”

1963.

„A sorsolás az utolsó fordulóban hozta össze a 4–4 győzelemmel élen álló Bánki Donát és Kecskemét csapatát. Izgalmas küzdelemben a másfél pont hátránnyal induló kecskemétiek – Iványosi Szabó Tibor tanár „sakknövendékei” – 4:2-re győztek s ezzel negyedízben is megszerezték az országos bajnoki címet, egyúttal végleg birtokukba vették a Katona József-kupa vándorserleget.”

1964.

„Sajnos, a régi vezetőjüket nélkülöző, senki által nem irányított sokszoros bajnokcsapat ezután már a szétesés képét mutatta, s egy pillanatig sem tudott beleszólni az elsőség kérdésébe.”

Ma már tudom, milyen sokat jelent, ha a diákcsapat mellett, mögött ilyen elkötelezett tanárember áll. Olyan, aki hosszú vonat-utakon is velünk jön minden mérkőzésünkre, tanácsokat ad, bátorít, a helyszínen izgulja végig küzdelmeinket, és közbelép, ha úgy látja, valamilyen méltánytalanság fenyegeti diákjait. S amikor Szarvasról késő este érkezünk vissza Kecskemétre egy győztes csapatmeccs után, akkor már nem enged haza Lajosmizsére az éjszakai vonattal. Nála alszom, másnap jól megreggeliztet, s csak azután bocsát utamra. Szerencséje van azoknak, akiknek ilyen tanárai lehettek.

Nagy veszteség érte az iskolát, amikor 1973-ban hagyta elmenni kiváló tanárát. Iványosi-Szabó Tibor abban az évben a Bács-Kiskun Megyei Levéltár igazgatója lett. Akkor ott egy romhalmazt örökölt, de szívós csapatépítő munkával az ország legjobb levéltárai közé emelte az intézményt. Érdemes elolvasni életének erről az időszakáról elmondott gondolatait Rigó Róbert vele készített szép interjújában (Forrás, 2012. 7-8. szám).

A tanár úr azután 1978-ban egyetemi doktori címet szerzett, 1992-ben a történettudomány kandidátusa, majd 2002-ben az MTA doktora lett. Doktori védésén én is ott voltam a Magyar Tudományos Akadémia Nagytermében. Büszke lehettem, hogy nekem, nekünk ilyen történelemtanárunk volt. A doktori címre benyújtott „Kecskemét gazdasága és társadalma a polgári forradalom előtt” című értekezésének nyilvános vitája dicséretektől volt hangos. Életemben elég sok doktori védést végighallgattam már, állíthatom, ez nem általános jelenség.

Ugorjunk most vissza időben 1960. április 19-re, Kecskemétre, a Katona József Gimnáziumba. Az iskola II. osztályú minősítő versenyén elindult Iványosi tanár úr is, azon a napon játszottunk egymással. Ő világossal a spanyol megnyitást játszotta, amire sötéttel elég rossz változatot választottam. (Ez a választottam most kicsit nagyképűen hangzik, úgy, mintha jól ismertem volna a többi lehetőséget.) A tanár úr rámenősen támadott, s amikor most, hogy visszaidézzem az emlékeket, újra lejátszottam a partit, sokáig előnyösebben is állt. Majdhogynem nyerésre. Azután óvatlanul beleesett egy kiskombinációba, s akkor már én álltam nyerésre, bástyája ellenében két könnyűtisztemmel, előrenyomuló szabadgyalogommal. Ekkor dilemmába estem: – Most mi legyen? Megverhetem a történelemtanáromat? Úgy döntöttem, jobb a békesség.

– Tanár úr, döntetlent ajánlanék – hozakodtam elő a javaslattal. Tekintete megkeményedett. – Nem fogadom el! Gyula, és ha nem játszol teljes erővel, akkor… Nem fejezte be a mondatot, de a hangja szigorú volt, és én hallgattam rá. Még vagy ötöt húztunk, s látva reménytelen állását, megenyhülten nézett rám: – Jól van! Feladom.

Szóval, fiúk, ilyen tanárunk volt nekünk! Már csak Füst Milánt tudom idézni:”… az országnak, a hazának egyik legfontosabb kérdése az, hogy ki neveli, és hogy neveli eljövendő generációit.”

Staar Gyula