Congregatio PASZTores Theatri

Congregatio PASZTores Theatri

Színházi előadások /  PASZT /  2012. augusztus 18. szombat

 
Hosszú az út Parádfürdőig, s mégis izgalmas és kellemes órákat töltöttem a buszon, mert tudtam, hogy érdekes dolgok várnak rám. Különben is, mi ez az út ahhoz képest, amit időben kell megtenni a középkorig! Kell is ennyi „átmenet”! Idő kell a várakozásra is, a megérkezésre is… Vajon ebben az évben mivel lepnek meg a kecskeméti színjátszók a parádi hegyek völgyében?! Középkor a téma, a keret, de bizony rengeteg a „merítési” lehetőség! Színház sok mindenből születhet! Elővettek középkori misztériumokat, mirákulumokat, moralitásokat? Vagy netán a vérbő komédiákat, farce-okat részesítették előnyben? Vagy a Biblia volt a kiindulási pont? Vagy egyszerűen az ÉLET-HALÁL nagy kérdései? Találgattam, képzelődtem, s egyre közeledtem a völgyhöz… A természet hangjai között próbáltam felfedezni a színház hangjait. Néha egy ordítás, jajgatás, majd madárhangokat utánzó csivitelés, majd csattanások, faágak ropogása, kövek pattogása, aztán énekhangok, dobszó, fuvola… Jó helyen vagyok! Lassan felfedezem a játszókat is, ami azért nehezebb most, mert a rendezők egyre távolodnak a „civilizált” helyektől, ki az erdőbe, a patakhoz, erdei ösvényekhez, tűzrakó helyhez, de azért maradtak csoportok a tábor területén is: a játszótéren a famászóka, a fürdő előtt a meredek lépcsősor keltette fel érdeklődésüket…

Délután 2 órakor kezdődött az első előadás. / Korán kell kezdeni, mert 8 előadás várható- mondják, - és este 10-ig jó lenne befejezni! /

„Passion games” /  Tóth Ákos / Kozma Andrea

Kis tisztás a lombos fák előtt. Hatalmas kifeszített fehér vászon mögött állnak a játszók. A szél lágyan ringatja a faágakat, melyek sejtelmes árnyékokat vetnek a vászonra. Gitárzene, majd egyszer csak a vásznon rajzok jelennek meg. A színjátszók a lepedő mögött állva rajzolnak, így őket nem, csak a készülő rajzukat lehet látni! Az ember kíváncsi lény, ezért borzasztóan izgatja, hogy mi lesz a rajzból! Ügyes ötlet! Az izgalmat és a várakozást fokozza, hogy arra is ügyelnek, hogy érjenek meglepetések is: nem mindig az kerekedik ki a rajzból, amire elsőre gondolunk! Aztán lassan fény derül mindenre! A rajzokat meg-megszakítva 5 jelenetet látunk, amelyek az életünk egy-egy szakaszához kapcsolódnak. / Kisgyermekkor, kamaszkor, ifjúkor, felnőtt- és öregkor. / A jeleneteken erősen érződik, hogy saját élményekből szőtt, improvizációra épülő életjátékokat látunk. Súlyos problémák, kényes helyzetek, kiélezett kapcsolatok, néha nevetésre késztető félreértések. Na, ebből lehetett volna több is! A középkori bohózatok mintájára szívesen néztem volna több humoros jelenetet is, hiszen ezeknek a diákoknak az élete azért nem lehet ennyire sötét! / Bár: „sötét középkor”!/

Aztán már persze érezhető volt a szándék, hogy azokat a helyzeteket keresték a tapasztalataikból, amelyek sorsokat dönthettek el, amelyek fordulatot hoztak, vagy hozhattak volna. Keresték önmagukat, hibáikat, erényeiket, bátran megfogalmazták kérdéseiket, problémáikat… Dicséretes az a rendezői törekvés, hogy nem a látványos teatralitásra és közhelyességre törekedett Tóth Ákos! / Ami felé könnyen elcsábíthatja az embert ez a téma!/ Nem akart mindenáron könnyekre fakasztani vagy röhögtetni, „csak” felmutatni, elgondolkoztatni. Fontosabbak volta Tóth Ákosnak a csoportjába tartozó gyerekek problémáit, érzéseit, gondolatait körbejárni, mint mindenáron rájuk erőszakolni valamilyen színházi formát a látványosság kedvéért! A jeleneteket összefűző „folytatásos” rajzszínház egyébként is csodálatos „színházi forma” volt! Érzékenyen, finoman meséltek a rajzok! A játékosok egyformán törekedtek az egyszerű és „életszagú” helyzetek megjelenítésére. Ha több idő lett volna, akkor ebben még sokat javulhatott volna a játékuk! Ugye milyen nehéz HITELESEN megszólalni, mozogni, kommunikálni a színpadon?! Ha erre rájöttetek, már megérte az egész!

Nagyon szép volt a zárókép, amelyből kiderült, mire vágyakoznak ők, de szerintem általánosításnak is szuper vágyak hangzottak el. A nézők közül mindenki ráismerhetett a saját, sokszor lehetetlen vágyaira: „-szeretném rózsaszínben látni a világot”…vagy: szeretnék cica lenni, mert a lányok szeretik a cicákat… stb. Ez jó! Szeretünk magunkra ismerni úgy, hogy azt más meg ne hallja! És az arcok elé tartott rajzok mögüli kitekintés! Nagyon hatott!

Szép munka volt Ákos! Értettük a formát és a középkori kapcsolódást: passiójáték, szenvedéstörténet 5 stációban… A játékosok komolyan és fegyelmezetten dolgoztak, biztos vagyok benne, hogy maradandó impulzusokat visznek magukkal! Mi nézők legalább is, emlékezni fogunk a jelenetekre, képekre! Gratulálok!

Commedia dell’arte / Naszlady Éva

Még zúgott a taps, amikor a következő csoport komédiásai már hangos óbégatással és kedves hívogatással vegyesen vezettek, terelgettek bennünket a következő játszóhelyre: a tábor közepén padokkal határolt tűzrakó helyhez. A nézők félkör alakban ülhettek le a földre ( a szerencsésebbek padra), majd szinte észrevétlenül átléphettek egy másik világba, hangulatba! Harsány és jókedvű komédiázás kezdődött, amely ellentétben az előző csoport játékstílusával, erősen stilizált mozgásokat, harsány beszédhangot, pergő jeleneteket igényel. Nos, volt itt sok minden, ami az igazi commedia dell’arte játékosoknál kellett!

A chioggai csetepatéban láttuk a veszekedő, irigykedő, nagyszájú „örök” nőket, akiknek persze egy fő céljuk van: A FÉRFI megszerzése! Gondolom, itt sokszor magukra ismertek a játszó és a néző mai „hölgyek”, de a fiúk szerint biztos beigazolódott, hogy „némelyik nő mind egyforma”! Igazi szócsatát láttunk, pontosan, szépen felépítve, egymásra és egymással tökéletesen együttműködve! Na ezt sem könnyű ám ilyen jól csinálni! Sok munka, gyakorlás kell hozzá! S ehhez még a szemek is tüzeltek, villogtak, ahogy annak lennie kell! Szép munka volt lányok! Forrtak az indulatok! Aztán persze megjelenik a FÉRFI is, akiért folyt a küzdelem! És persze ekkor sem a lírikus egymásra-találás történik meg, hanem folytatódik a csata, melyet a féltékenység, a félreértés visz tovább, tovább, míg szét nem pukkad a felfújt lufi! Igazi olaszos hangulat! Érezhető, hogy ez a játék nem volt ott véresen komoly, hiszen előbb-utóbb úgyis kibékülnek, de úgy kellett a perlekedés, kiabálás nekik, mint a falat kenyér! Mindennapos létszükséglet, sport volt számukra / vagy még ma is így van?! ), izgalmas játék, amelyben az az ügyes, vagy győztes, aki mindig jobban, találékonyabban tud lépni, szellemesebben visszavágni, egészen addig, amíg a másik már kifullad, vagy elfogy az ötlete, fantáziája a következő lépéshez! Láthatóan élvezettel játszottak a színjátszók, főleg Drozdik Biankát és Kurucz Gábort emelném ki, akik rendkívül bátran, ízig-vérig komédiásként játszottak, minden porcikájuk, hangjuk, szemük úgy villogott, hogy már tényleg a felfuvalkodott béka jutott róluk eszembe: mindjárt pukkad! Hát ezt így kell!

A maszkokról se feledkezzünk meg! Még sose láttam így közelről, „élőben” ezeket az IGAZI commedia dell’arte maszkokat. Óriási a hatásuk valóban! És alattuk a szájak, valamint hozzá a stilizált mozgás, karlengetés, lépések, ugrások! Örülök, hogy láthattunk ilyen színházat is, hiszen nagyon ritkán játsszák ezt a stílust hitelesen! Pedig minden színjátszónak, főleg színésznek KÖTELEZŐ lenne ezzel megismerkedni! Szuperek voltak a közjátékok, a lazzik is! Ugye ráismertünk a cirkuszi bohóctréfákra! Kiemelném a süket asszonyos és  az „Akarsz velem pingpongozni?”... jeleneteket! Szépen felépített, ügyes játékok voltak! Kurucz Gábor egyébként minden jelenetben brillírozott, élvezettel és pontosan játszott! Azt a sütőtök-árus figurát, a járásával együtt, nem lehet elfelejteni!

Az utolsó jelenetben megmutatták a játszók, hogy az igazi commedia dell’arte játékosok milyen sokoldalúak, és profi színészek voltak! Mert bizony az akrobatikus jelenetek is mindig ott voltak! Már csak egy jó nótázásra vágytam, de hát ennyi idő volt a felkészülésre! Ezt az időt azonban maximálisan kihasználtátok. Nem csak az látszott, hogy Naszlayi Éva magas szintű szakmai tudásából milyen sokat elsajátítottak a játszók, hanem az is „lejött”, hogy mindezt örömmel, végtelen jókedvvel és szeretettel végezték! Ez a szeretet a nézőkre is „átragadt”! Nagy siker volt, gratulálok!

„PASZTA! PASZTA! PASZTA!”

A pokol / Balla Richárd és Bálint Betti rendezése

A tábor lakóházai között pingpongasztalok állnak, jó szolgálatot téve a sport szerelmeseinek. Ki gondolná, hogy akár színházi kellékek is lehetnek?! Dante: Isteni színjátékának ötlete alapján Balla Richárd győri rendezőnek támadt az ötlete, hogy talán innen vezet az út a POKOLba. Az asztalokról és az asztalok mögül csábos tekintetek ígérnek valamilyen kiismerhetetlen, titokzatos világot… Érezzük, hogy nem a szép és a jó fog történni velünk, mégsem tudunk ellenállni a „POKOL-TOURS” utazási iroda igen kedvezményes ajánlatának! Kalandra, veszélyre fel! Követjük az iroda alkalmazottait. A kapuban még közlik velünk, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mégis megyünk, mert kit ne csábítana néha kicsit belekóstolni, beleszagolni a bűnbe?! Belépünk. És váratlanul egy félig földbe ásott ember kínjaitól borzadozhatunk! Majd kegyetlenül kifacsart helyzetben létező nők beszélnek a megváltoztathatatlanról, arról, hogy gyermeküket, szerelmüket pusztították el. Az egyik a saját fejét folyton vérbe mártva őrlődik bűnei miatt, a másik az égő hús szagát nem tudja már soha elfeledni… De videofelvételt is mutatnak nekünk egy szerelem szétszakadásáról, amelynek legkegyetlenebb jelenetét a videót kezelő „hölgy” kénye-kedve szerint kell néznünk, mert folyton visszatekeri oda, ahol a legfájdalmasabb dolog történt. Önkínzás?! A színjátszók egyébként ebben a jelenetben bravúros technikával és pontosan dolgoznak, így válik az egyik legemlékezetesebb jelenetté számomra. Jó látni az összjátékot, a biztonságot, így a jelenetnek is nagyobb a hatásfoka. Kínosan nevetünk, mint egy rossz álom…

Aztán benézhetünk még a „POKOLBÁRBA” is, ahol vad tánc és éneklés szórakoztatja az arra tévedőket. Közben a nézők az erdei ösvényen egyre tovább téblábolnak, mindig újabb ijedtségre számítva. Végül azonban oldódik a hangulat, a POKOLSZUVENÍRBEN már emléktárgyakat is árulnak, az árak igen „jutányosak”, a saját bűneid „eladásáért” kaphatsz apró szuveníreket, pl. kulcstartót kötélből, méregkapszulát, vagy lehetőséget, hogy fenéken üss kikötözött nőket, de az is lehet, hogy csak egy nyomdafestéket nem tűrő szót kiáltanak a szemedbe… / Hiába, a Pokolnak is meg kell élnie valamiből…! / Az utazási iroda persze nem feledkezik meg arról sem, hogy aki teheti, „adója egy százalékával támogassa” ezt a csodálatos intézményt! Az utazásunk végét egy hirtelen tapsrendből tudjuk meg. Tele vagyok kérdésekkel. Akkor most miért is utaztam? Szerencsére van időm gondolkozni a következő előadás kezdetéig a tapasztalataimon. Ez a Pokoljárás számomra nem volt sem elég riasztó, sem elég csábító. Nem igazán tudnám eldönteni, hogy szívesen venném-e igénybe az utazási iroda szolgáltatásait a továbbiakban, vagy nem. A játszók szövegeit nem nagyon hallottam,

( folyton zörgött az avar!), ha hallottam, akkor meg nem egészen értettem, hogy miről is beszélnek? A látvány sokkal erősebben hatott, de ez szerintem nem is baj egy „POKOLBAN”! Talán, ha erre még jobban ráerősítenek, akkor eldönthetném, hogy csábít vagy riaszt a „bűnhődés” helyszíne. Ezt az erősebb hatást hiányoltam. Lehet, hogy ezt a programot csak gyenge idegzetű nyugdíjasoknak szánták, hogy nehogy felborzolják az idegeiket?! Legközelebb befizetnék egy vadabb, „véresebben” izgalmasabb kalandtúrára a Pokolba! / Jajj, csak nehogy tényleg megvalósuljon! /

Az előadásban nagyon tetszett, hogy a színjátszók sohasem estek ki a szerepükből, koncentráltan és óriási fegyelemmel játszottak! Pedig még két motoros fiú is elzúgott az ösvényen teljesen civilből. A játékosok azonban óriási jelenléttel folytatták az előadást, mintha ez a legtermészetesebb volna! Már kezdtem gyanakodni, hogy tényleg beépített elem volt-e, mert az őrült motorzúgás és sebesség pokolian hatott…! A nézőkkel való kapcsolattartást is hitelesen, élethűen játszották a szereplők, soha nem láttam, még egy szájszögleti mosolyt sem! Hát igen, ez a technika is nagyon nehéz! Balla Richie megtanította nekik, hogy önfegyelemmel, koncentrációval így is hatni lehet a nézőre. Ez is színház! Ott és akkor elhitették velünk, hogy ők az utazási iroda és a Pokol „alkalmazottai”, tessék őket komolyan venni! Dicséretes színészi teljesítményeket láttam! Gratulálok!

Ádám-játék / Fekete Anikó

Középkor > Akárki > Ádám-játék > Halotti beszéd > Teremtéstörténet + Frankó Kata és Balla Richie…

Fekete Anikó szerint így haladt az előadás létrehozása felé. Bizony, aki mozgásszínházi formában gondolkodik, annak nem egyszerű a dolga. Anikó körültekintően és megfontoltan készült ez előadásra, mint tőle ezt már megszokhattuk. Jól döntött, amikor a fentebb felsorolt művek átgondolása után csak a „bűnbeesés” mozzanatát választotta ki. A mozgásszínház ugyanis nem a szövegre és a történetre teszi a hangsúlyt, hanem az érzésekre, vagyis a legtöbbször megfogalmazhatatlan dolgokra. Ezért jó, ha a dramaturgia is a történet sűrítésére törekszik, így lehetőséget nyújt a játszóknak és nézőknek jobban átélni az érzelmi síkokat.

Itt is ez történt, hiszen ismerjük a „sztorit”, Ádám és Éva boldogan élhetne a Paradicsomban, ha az ördög csábításának nem engednének. Megkóstolják a TILTOTT fa gyümölcsét, ezért kiűzetnek a Paradicsomból. Ilyen egyszerű a történet, de mi is van mögötte? Örök idők óta próbáljuk megfejteni, hogy MIÉRT tették… ?  Erre a kérdésre is keresi a választ az előadás.

A helyszín az Ilona patak völgye. Már régen nem volt eső, ezért most víz nem csörgedezik benne, viszont különleges hangulatot keltenek a patak medrét takaró kövek. A partoldal meredélyes buckáin vadregényes csapások vezetnek titokzatos helyekre. Bokrok, kisebb-nagyobb fácskák, különleges formájú fatörzsek adják vissza annak a kornak a hangulatát, amikor a természet még érintetlenül, vadregényes formákkal árasztotta a boldogság, a meghittség, a békesség atmoszféráját! A lombokon játszadozó napfény, a méhek döngicsélése, a madarak csittegése megnyugtatja a lelket. Igen, ilyen lehetett a Paradicsomban… Tökéletes helyszínválasztás! És egyszercsak a kövek megmozdulnak! Hoppá, azok nem is kövek, hanem a környezetbe szinte beolvadó nimfák, hajladozó lányok! Szép, nyugodt és hullámzó mozgásuk mintha a természet részévé varázsolná őket! Táncukat azonban hirtelen megzavarja valami! Éledezik, ébredezik, megszületik A GONOSZ! Barcsik László hátán úgy hullámzanak az izmok, mintha tényleg életre kelne egy fa, vagy egy kő! Egyre erősebben vonaglik, küzd az életért, mint minden, ami születik. Aztán megfordul, és kaján mosolyával jelzi: mostantól megváltozik itt minden, mert arra teremtődött, hogy ne engedje a felhőtlen boldogság tobzódását ebben a ligetben. A „nimfák” is riadtan menekülnek. Felbomlott a rend. És íme, jönnek is az első áldozatok: Ádám és Éva! Az ördög rejtekéből figyeli boldogságukat. Nagy Rebeka és Tóth Attila (Totti) erőtől, egészségtől duzzadó energiával, boldogsággal, és csodálatos összhangban „táncolják el” nekünk az önfeledt szerelmesek táncát, az egymásra találás örömét, nyugalmát. De az ördög már leskelődik… Kilesi először Évát, s neki mutatja meg azokat a „kincseket”, amelyek felkelthetik benne a kíváncsiságot, a vágyat a MINDEN megszerzésére! Szép, lelassított, finom mozdulatok sejtetik, hogy az ördög ismeri Évát (az örök nőt), nem kapkod. Pontosan tudja, hogy Éva először ellenáll, „kéretgeti magát”, előbb-utóbb azonban kinyílik benne a vágyakozás kapuja, s erősebbek lesznek ösztönös vágyai, mint az esze… Innen még a mozgása is vadabb, durvább, keményebb lesz! Már nem érdekli semmi, csak a MEGSZERZÉS öröme! Szépen kidolgozott minden mozdulat! Ugyanígy csábul el Ádám is, és szinte egyszerre, együtt kóstolják meg a tiltott gyümölcsöt, ebben az esetben a csörgedező kis forrás vizét. Nagyon tetszett a metaforikus kép, lelassítva, koncentrált tekintetekkel éreztették a játszók a pillanat súlyát! Aztán már felgyorsulnak a dolgok, hiszen el kell hagyniuk az Éden kertjét. Vissza-visszanéznek a megszokott helyükre, hiszen itt boldogok voltak…! Mi vár rátok Ádám, Éva! Az ördög kajánul vigyorog. Ő tudja már mi lesz, mi jön!

A nimfák a játék idején végig szépen, finoman követik, közvetítik az érzelmek változásait, látják, érzik a veszélyt, de tenni ellene nem tudnak semmit. Hiába rohangálnak, tépelődnek, zuhannak, nem figyelnek rájuk az élők, az emberek! Többek ők, mint kis nimfák! A sors, a véletlenszerűség, a szerencse-szerencsétlenség képviselői! Mindenütt ott vannak, és figyelnek…!

Érdekes, amikor a táncosok beszélnek, én mindig félek is ettől. Ebben az előadásban azonban az a ritka pillanat állt elő, hogy nem volt zavaró az „emberi szó”. A tánc, a mozdulat azonban sokkal többet árult el! Szöveg nélkül is értettem volna mindent!

Meg kell még említenem a zenét is. A hangulatot finoman érzékeltetve játszott a fuvola, a dob, a gitár, az efektek. Nem akartak „főszereplőkké” válni, de segítették a hatást! Szép összjáték, igazi szépségélmény volt! Köszönjük!

„Irgalmazz nékünk, Jézus herceg” /  Bárnai Péter

„ Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve, és okos

fejével biccent, nem remél.”

Ezek a József Attila sorok jutottak eszembe, amikor megpillantottam a következő előadás kezdő képét. Az Éden völgyéből lám ide jutott az EMBER! Lepusztult vidék, száll a por, a hamu… Szakadt, piszkos ruhájú emberi csökevények bámulnak a semmibe, merengve, fehér arccal, ősz hajjal, mintha még lenne remény. Régmúlt hősi időket idéző harci fegyverek, ruhafoszlányok, sisakok jelzik, hogy nem mindig volt ez így. De a kis ember-csapat összetartóan kapaszkodik egymásba. Már csak ennyi ember maradt a Földön? Micsoda pusztítás történhetett, amely fajunkat így megtizedelte? Egyszerre érzem a múlt és a jövő fenyegetését… Aztán mozdul a kép, kiderül, hogy van itt egy vezér, aki valaha hősként harcolt a csatában, és most híreket vár a harc végéről. Jön is hírnök, de érdekes módon jön egy másik is, és ők ketten mesélnek valami abszurd történetet, mindig kijavítva, túlszárnyalva, de mindenképpen ellentmondva a másiknak. És innen elindul az abszurd humor világa! Bugyborékolhat a röhögés, jöhetnek a savanyú „jaj,ne” megjegyzések, fanyar mosollyal ismerünk rá a magunk kétségbe esett „csodavárásaira”. Váratlan fordulatokkal sem takarékoskodik a rendező! Folyton van meglepetés, félreérthető helyzet, ahogy azt az abszurd megköveteli. Az egyik hírnök, szeretője miatt, elvágja saját torkát. Sir Robin, a bátor lovag vágtat nem létező paripáján, hősi tetteit dicsőítő énekét azonban félbeszakítják. A talpnyaló hadvezér „béna” ötleteit kimondatlanul utasítja vissza király, majd egy roppant egyszerű ember közli a „tuti” megoldást: kérjük ki a boszorkányok véleményét, „TESZEM AZT”! / Na ez a szókapcsolat többször is elhangzik az előadás folyamán, később szállóigévé is válik a táborozók körében, annyira tetszik a közönségnek! Az ismétlés, mint vígjátéki konvenció elérte célját! Mindig jókor, jó helyen van használva! Gratula! / A boszik furcsa módon, félreértik a katonák kérését, nem is figyelnek rájuk, mert feltétlen el akarják mondani mondandójukat, ami nem egyéb, mint egy Faludy/Villon vers. A refrén / Irgalmazz nékünk Jézus herceg / után mindig vihogva elbújnak a fák mögé. A hős lovagok akárhogy erőlködnek, nem értik a boszik viselkedését, pedig igazán illemtudóan és figyelmesen hallgatják őket!  / Na, itt egy kis Monty Python-os beütés is érződik, kiváló megvalósítással!/ A boszikat játszó lányok külön nagy dicséretet érdemelnek kiváló versmondásukért! Különlegesen izgalmas, fenyegetőn keserű hangszínnel, erősen és pontosan ritmizálva, érdekes járással kombinálva kiváló színészi munkát végeztek! Kiemelném Hábenczius Anna versmondását! Nagyon merész ötlet volt abban a helyzetben, nyíllal a kezében mondani, hogy „Szeretlek, mint anyját a gyermek…” / József Attila: Óda /, de lám, bátraké a szerencse! Működött! Itt jegyezném meg, hogy minden szereplő nagyon szépen beszélt, értette, amit mondott, tudta, hogy mit jelentenek a mondatai! Evidensnek tűnik ez a színészetben, de nem mindig működik. Itt azt éreztem, hogy a rendező nagyon pontosan elemezte a szövegeket, főleg a versek szövegét! Megérte! Kiemelném még Szucsán András különleges ízű beszédét! Kiválóan „lett felfedezve” az abszurdhoz illő hangszíne és jelenléte! „ Gyere Geri, halj meg, teszem azt…”/ A két Szabó testvér ismét hozta a formáját, főleg Zsoltinak (Csucsu!) nagyon erős és hiteles a jelenléte! Iszonyú erőt és energiát sugároz! S most az is kiderült, hogy Csucsu verset is tud mondani, méghozzá nem akárhogy! / Felejthetetlen: „ Másoknak hajtok, mások hajtanak, és én érted hajtok.” ! Aztán persze az is kiderült, hogy Vígh Gergő ismét milyen pontosan, koncentráltan játszik! Az abszurd stílus pedig nagyon bejött neki!

Aztán visszatérünk a várhoz, ahol egy nagy fenyegető géppé válik a csapat! Már kavarognak a dolgok, kavarodnak az idősíkok, összezavarodik a beszéd:… vérmacik, mókusemberek…nutriemberek…”Hülye egy világ”! De az életben segít néha Mel Gibson… egy kellékpisztoly… vagy a testvérem… teszem azt…

Az előadásban fel-felbukkanó szereplő, Feczesin Kristóf, laza örömjátékával tűnt ki. / Később megtudom, hogy ő volt a rendező társa is! Kitűnő munkát végeztek mind a ketten! /

 Összeállt a játék, fegyelmezetten, örömmel játszott mindenki! Akár hiszitek, akár nem, az egyik legnehezebb dolog úgy játszani, hogy úgy tűnjön, mintha egyszerűen, könnyedén „csinálná” a játszó! Sok munkát érzek mögötte! Kiváló volt a zene! Köszönöm az élményt!

A taps után azért még fülemben maradnak a szavak:

 „ A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

Véred kiontott harmatával

Irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”

 / Faludy / Villon: Haláltánc-ballada)

Impro’arte / Fodor Dávid

Pokrócokon ülünk a sportpálya közepén. A színjátszók elvegyülnek a nézők között… Fodor Dávid közli: improvizációra épülő játék következik az Akárki alapján. Majd gyorsan kiáltva hozzáteszi: - A vödröt odakészítettétek középre?! Kezdjük!

/ Ügyes színházi fogás. Úgy tűnik, mintha csak egy véletlen elejtett mondat lenne, amelyre aztán örömmel ismerünk rá a befejezésben, hiszen a vödör vízzel majd el kell oltanunk a tüzet! Ezt AKÁRKI megteheti! Aki figyelt, vagy „kapcsol”, az tudja tehát a dolgát, és egy boldog „AHÁ”-val nyugtázza a ráismerést. Mint egy jó krimi végén. A legtöbben „elaludtunk”, de szerencsére a „főnök”, Sárosi Gábor kapcsolt: ő ugrott elsőnek, és eloltotta a tüzet szerencsénkre! Hiába, „jó színházi füle és szeme” van! /

Most azért még ugorjunk vissza az elejére!

Őszintén szólva, először kapkodom a fejem, mert nem értem, mi is történik körülöttem. A „kezeket a tarkóra!” felszólításnál még úgy gondolom, hogy egy túsz-dráma közepébe cseppentem, de a szövegre figyelve rá kell jönnöm, hogy itt és most arról lesz szó, hogy mi is a színház voltaképpen, illetve, milyen is a jó színház ismérve?! Míg erre figyelek, bizony elfárad a tarkómon a kezem, le is teszem, de egy erős hang kegyetlenül rám szól: „Edit néni!”

Kéz vissza. Hopszi, itt névről ismerik az embert! Kárörvendő kuncogások körülöttem: na ilyen, amikor a hóhért akasztják! Na, de a színjátszósok azért jó nézők is, tehát fegyelmezetten várjuk a következő instrukciókat! Kapunk is bőven! Például azt játsszuk, hogy mi leszünk a reflektorok, és a szemünk ki-be kapcsolásával világítunk. ( Ez jó játék, de nem értettem, mire akartak ezzel rávezetni? Mit kellett volna itt megérteni? ) Aztán ráléptek a „reflektorok” a sínre, amelyen körbesétáltattak bennünket. ( Ekkor sem értettem, mire megy ki a játék, mert a séta után csak annyi volt az utasítás, hogy visszaülhetünk a helyünkre.) Leülve elkönyvelem magamban, hogy ebben a melegben inkább néző lennék, mint reflektor!

Így utólag persze arra is gondolhatok, hogy azt a színházat „imitáltatták” velünk, ahol a színészek folyton aktivizálják a nézőt: felállítják, járatják, beszéltetik, folytonosan helyváltoztatásra kényszerítik. Igen, van ilyen színház, és vannak nézők, akik ezt szeretik, és vannak, akiket ez kimondottan irritál. Ha az előadás erre a különbségre akarta volna felhívni a figyelmemet, vagy provokálni szeretett volna, akkor azt ott és akkor világosabban megfogalmazva, vagy instruálva tehette volna, hogy értsem a miértet!

Aztán „csettintgettettek”, tapsoltattak is… , de ezt sem értettem, miért. Közben időnként felbukkant egy kis abszurd is: „Inkább megyek a temetésre.”- mondta időnként valaki, és el is indult az esernyőjével valamerre. ( Ötlet: talán még abszurdabb lett volna, ha ezt mondja, de nem indul el… )

Időnként izgalmas problémák, kérdések vetődtek fel:

-A jó színház ne olyan legyen, mint a múzeum! / Igen, igen, de jó lett volna megtapasztalnom, hogy nektek miért ez a véleményetek! /

- A filmek elviszik a nézőket a színháztól… Mi a jobb? Színház, vagy mozi?

Erre jó volt a mérkőzés! A csapatban játszottak: Sztanyiszlavszkij, Szophoklész, Brook…

A vita hevében még ezt is hallottam: „Te csak hallgass Brook, mert tele rakom kellékekkel a színpadodat!” Nem tudom, vette-e mindenki a lapot, de itt arra utaltak, hogy Peter Brook, angol rendező, az „üres tér” híve volt…

- Vannak azért jó alternatív színházak is… / Na, erre emlékszem, volt egy jó, erős reagálás: Ki mondta ezt? Lőjük le azt a sérült dögöt! /

Szóval sziporkáztak az ötletek, vélemények, talán kissé túl gyorsan is.

Emlékezetes volt az a jelenet, amikor mindenki valami szép mondattal akarta elmondani, miért szeret színjátszóra járni. Például: „szeretnék egy jó csapat tagja lenni… szeretném megismerni önmagamat…”- Na, hagyjuk ezt a nyálas dumát! –vág közbe valaki, amikor már éppen elcsöpögősödik a dolog. Ez jó!

Tetszett a szimbólumokról, jelképekről szóló rész! Mi az ördögöt jelképez ez az esernyő!- kiabálja dühösen az egyik szereplő. Hiteles és emlékezetes volt                                 kiakadása, őszinte felháborodása amiatt, hogy a rendező ( Itt most a Fodor, de általában a rendezők!) mindenáron jelképeket akarnak bevinni az előadásokba, kiborítva ezzel sokszor a színészeket.

-„Én egy teknős vagyok, ezzel a Hello Kittys és ezzel a csíkos esernyővel! Itt most átmegyek…A fene vigye el a rendezőt!” ekkor éreztem, hogy a játszónak markáns véleménye van a dolgokról. És persze kiderül az is, hogy a színjátszók legjobban meghalni szeretnek a színpadon, mert az olyan hatásos…!

Nagyon örültem, hogy a csoport azzal foglalkozott a tréningek során és az előadásban is, ami ma és talán minden időben nagyon aktuális téma, vagyis: mi is a színház valójában! Láttam azt is, hogy nagy viták folyhattak erről, hogy kipróbáltak sok színházi formát, megvitattak elméleti kérdéseket. Az előadásban azonban nem éreztem, hogy mit is akartak ebből nekünk elmondani! Kicsit talán addig eljutottak, hogy éreztették azt, hogy sokszor „elegük volt a Fodor Dávid rendezői elveiből”, de ezt is olyan szeretettel mondták, hogy igazán csak mosolyogni lehetett rajta: az jött le, hogy mi azért szeretünk, Dávid! Ez nagyon jó! De akkor most mi van a színházzal?! Ti mit gondoltok erről?

/ Egyébként, elég nagy káosz van a mai színházi világban. Lehet, hogy ezt kellett volna bemutatni?! Mert az elég tragikus és nevetséges, de mindenképpen jó előadás lehetne…/

A tavalyi hó /  Tóth Orsi, Kovács Barbara, Fülöp Péter

A hat előadás után egy nagyobb lélegzetvételre lehetőséget adó szünet következett. Ránk is fért már, hiszen volt miről elmélkedni a látottak alapján. A hosszabb szünetet az is indokolta, hogy a következő előadás kezdetéig meg kellett várni a sötétséget…A helyszín a tábor mögötti domboldalon lévő játszótér volt, ahol a középen álló „magaslesen” már szoborként várták a nézőket a fehér leplekbe bugyolált játékosok. A közönség a magaslatra vezető falétra előtt foglalta el a helyét. Körülöttünk fáklyák lobogtak, sejtelmesen megvilágítva a helyszínt.( Sajnos, az arcokra kevés megvilágítás jutott, ezt végig sajnáltam!) A rendező rövid ismertetőjéből megtudjuk, hogy Villon balladákból szerkesztett műsort fogunk látni. S már indul is a játék. A magaslaton beindulnak a szereplők ritmikusan skandálva és lépegetve, szinte dühösen menetelve, egyre gyorsabban…Na, igen. Tóth Orsi rendezéseiben szívesen nyúl a versekhez, sokféle módon használva a szövegeket. Mindig valamilyen különleges hangulatot teremtve tálalja elénk a költészet remekeit, mindig erős érzelmi indíttatással. Elvarázsolja, elbűvöli a vele dolgozó diákjait. Hogyan?!  Én úgy érzem úgy, hogy elsősorban megszeretteti velük a verseket! Ezt érzem minden megszólalásban, versmondásban, s ez nagyon jó! Hallható és látható az intenzív beszédtechnikai és mozgástréning. Tartalom és forma együtt él! Nem öncélúak a mozgások, az énekek, a ritmusjátékok, hanem segítik a vers ritmusának, zeneiségének felfedezését. Úgy gondolom, mindig a szöveg a kiindulási pont, és ebből jönnek a mozgások, koreografált táncok, énekek, ritmikai elemek. A szereplők szeretik is „kitáncolni magukból” az érzéseket, talán segít is a mozgás ebben. Nagyon nehéz ugyanis a belső titkokról beszélni. Táncoljuk, énekeljük ki hát! Sokat segít a zenei kíséret is ebben! A mozgásokhoz ügyesen és kreatívan használják a tér adta lehetőségeket. Kiemelném Szabó Csongor kiváló mozgáskultúráját! Olyan hajlékonyan kúszik le a lépcsőn, hogy egy kígyó is megirigyelhetné! Nagyon „beszédes” testének minden porcikája, sőt ehhez még a mimikája is igazodik! Kiváló színházi pillanatokat teremtett! A versmondása kicsit „halványabb” volt, nem ártana segíteni még a hadarásán, és a „befelé-mondásán”. Látszik, hogy szívesebben mond el mindent inkább a tánc- és mozgásszínház nyelvén, de ez nem baj, sőt! Az igazi tehetség éppen arról ismerhető fel, hogy először a teste és a lelke van JELEN a színpadon! A többi aztán már jön magától… Szépen és az egyszerűség hangján mondta el Dobány Péter a versét. Néha azonban ő is „belesiet” a beszédébe, s ilyenkor nem érthető a szöveg! Pedig érti, tudja, miről beszél. Már CSAK azt kell megtanulnia, hogy a NAGYÉRDEMŰ is értse! Hát, ilyen egyszerű ez… Az érzelmi skála szinte minden fokát végigjárjuk a játszók segítségével: jajgat a fájdalom, szűköl a félelem, reszket a magány, repdes a boldogság, viháncol a jókedv! Az előadás fő atmoszférája azonban komor és szomorú. A válogatás is főleg ilyen hangulatú versekből áll. „Csupa cinikus és zokogó vallomás” – mondja Babits Mihály Villon költészetéről. Nos, itt most ez határozottan bebizonyosodik. Jól is esik ezért az a jelenet, amely kizökkent bennünket a komorságból. Reneszánsz hangulatú táncot próbálnak olyan lányok, akikben nagyobb az igyekezet, mint a tudás! Sőt, kissé ügyetlenek is: néha kipottyannak a sorból, elrepítik a legyezőt, felbuknak a ruhájukban… De azért úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna! Egy kis stílusparódia! Ügyes, jókedvű, találó! Mert ők nevettetni is tudnak! / Bár kissé ironikus ez is! / A csujogató pedig remek, igazi „nőcis” indulatok! Kiemelném még a szereplők közül a legkisebbet, (korban és nagyságra egyaránt!) - Sáfár Adélt, aki szépen beilleszkedett a „nagyok” közé! Figyelni kellett rá: szeme, arca, hangja, mozgása rendkívüli energiákat mutatott! Csak így tovább! Tóth Orsi igényes és az érzelmeinkre intenzíven ható előadást rendezett. Segítették őt ebben a rendező-társak, barátai: Kovács Barbara és Fülöp Péter. Kiváló csapatot hoztatok létre, együtt és egymásért dolgoztatok, szép összjátékot láttunk!

A végén a fáklyákat óriási erővel elfújták a játszók: azt sugallták, hogy így múljon el a fájdalom, a kín, mert nincs tavalyi hó! Emlékezetes kép volt! Köszönjük!

Curriculumvitaehattyúk /  BATA Éva, Szabó Csilla

Az est befejező előadásához a játszótértől leballagtunk a fürdőhelyiség előtti kis tisztáshoz. A földre terített plédeken csendben ült a közönség. Mindenki nagyon türelmesen várt, hiszen a zenét szolgáltató Kállai Máténak – ezt már mindenki tudta – „át kellett állnia” az új előadáshoz. A fáklyák és mécsesek fénye itt is titokzatossá tették a hangulatot, miközben egyre több csillag gyúlt ki az égen, mintha sietnének segítséget nyújtani a játéktér megvilágításához! Bata Éva / Vica nem sokat beszélt a kezdés előtt: nézzük inkább a játékot! A nézőtér előtti lépcsők tetején meg is jelent az „ÖRÖK ZENÉSZ”, Kállai Máté. A húrokat pengetve azonban most érezhetően része lesz az előadásnak, hiszen szemével erős kapcsolatokat keresett a nézőkkel, sőt, bicegő járása elárulta, hogy tényleg szereplő is! Az egyik lába PATÁS, tehát az ördög jön itt lefelé maga. Szavaiból arra következtetek, hogy igazából ő meséli el, amit most látni fogunk! Két ordító férfi rohan most lefelé, mintha menekülnének a „fenti” házból. Hajszálhíján nekünk esnek! Ijedten kucorodunk összébb, mi történhetett, mi lehet ott fenn? / Jó színházi kezdés ez az „antré”, azonnal felkelti a kíváncsiságomat és az atmoszférát is megteremti! / Most már minden idegzetünkkel felfelé nézünk. A fürdőhelyiség és a WC-k közötti kis folyosóról lépnek elő a nők, az igazi főszereplők, majd a ház előtti keskeny térben játszanak. A görög színház makettja jut eszembe, ott is a szkéné - öltözőház, hátsó díszletfal – előtti keskenyebb téren, a proszkénionon játszották a jeleneteket. Később azonban bátran használják a ház előtti meredélyt is. Milyen jó lehetőség ez a futkározásokhoz, esésekhez, bújócskákhoz, a fent-lent helyzetek kijátszásához! Igazi misztérium-színpad ez, a függőleges és vízszintes tagolásával, néző-közeli akciókkal, pergő ritmussal! A téma pedig a nő, a férfi, a nő-és férfi viszonyát mozgató vágyak, gyűlöletek, vonzások, taszítások, és persze „A” szerelem. Ráébredünk, hogy a Bibliából vett Énekek éneke, a középkori farce-ok, a kortárs Esterházy Péter: Tizenhét hattyúk című regényéből vett részletek, a népdalaink mennyire hasonlóan szólnak az örök problémáról, a szerelemről. Milyen szerencse, hogy a több mint 2000 évvel ezelőtt született Énekek éneke egyáltalán benne maradhatott a Bibliában, hiszen sorai a legerotikusabb, legérzékibb költészet remekei! És milyen csodálatos, hogy az igaz szerelmet kereső mai lányok úgy tudják mondani e régies szövegeket, mintha mindennap így beszélnének! Sőt, szeretnek így beszélni, mert ráismertek az allegóriák, a jelképek szépségére, megfejtették a titkokat, amikről a szavak beszélnek, kimondhatták a megfogalmazhatatlant! Ezt a boldogságot a színház eszközeivel közvetíteni is tudták! Pontosan, szenvedélyesen, energikusan! Az előadás feszes ritmusa egy percre sem engedte a figyelmünk lankadását, mindig történt valami fontos a színpadon. Jó zenei érzékkel komponált előadást láttunk, ahol a gyors, lassú tempó, a fokozás, hirtelen váltás, forte és pianó árnyalatai, a csöndek, szünetek a szent célt szolgálták: hatni, elvarázsolni a közönséget! Kitűnően segítette ezt a célt elérni Kállai Máté pontos dobolása, zenei közreműködése!

Nem hiányzott a humor sem, erre garanciát adott a középkori francia farce ( bohózat), a rászedett lány története, aki a sólyomárus fiútól végül nem csak a sólymot kapja meg, hanem a testi szerelem tudását és örömét is, miközben tele van az „ismeretlen” utáni vággyal és egyben félelemmel Szép színházi jelenet volt ez Támadi Anita és Ábrahám Zoltán (Satya) alakításában! A középkori vígjátékok nem éppen szemérmes szókimondását és ábrázolását finom érzékkel „elbújtatta” a rendező az épület belsejébe, s mivel MINDENT hallunk, a többit már csak el kell képzelnünk!  ( A középkori néző ezen biztos ki lenne akadva, mert ő szeretett mindent közelről látni és hallani! Tóth Soma és Pipicz Adél azonban hangerejével, indulatos hangszínével pontosan kielégítette a mai néző elvárásait! ) A két fiú-szereplő egyébként élvezettel, de nagyon pontosan játszott, ha kellett, ellenpontozták a nők eszeveszettségét, ha kellett, imádták a szeretett hölgyet, ha kellett, ráléptek a hűtlenség útjára, és ekkor tudtak mézes-mázosan hazudni is. Ha kellett, szenvedtek a kudarctól. Jól „ki voltak használva”! Az Esterházy szövegből vett részletek kiválóan alkalmasak a hiteles színészi hang megtalálására! Ezt láttam Gyurkovics Zsófia, Barna Lilla és Hojsza Heni esetében. Gondolom, ez nem véletlen, hiszen mind a hárman ezt tanulják! Keresik a túlzásoktól mentes, érzelmektől irányított, egyszerű beszédmód mikéntjét, működésének titkait. Jó sínen vannak!

Na, és persze ezek a lányok tudnak énekelni is, akár több szólamban is! A „tánc a hóban”-t szépen, tisztán énekelték! Tetszettek a ruhák, amelyek fehér lepedőkből készültek, a derék tájon húzott zsinórozással, egyfajta reneszánsz hangulatot keltve, és kiemelve bájaikat, szépségüket! A hajuk ehhez igazodva egységes hatást keltve feltupírozva volt, ami szintén idézte a korhangulatot, és a magabiztos, kihívó, kacér nőiességet. Minden szereplő kiválóan játszott ( akit nem említettem név szerint, az is! ), tulajdonképpen nem is voltak fő- vagy mellékszereplők, ezért is fontos volt az együtt-érzés, együtt-hullámzás, együtt-játszás! Finom, árnyalatokban különböztek egymástól, de közös volt bennük, hogy NŐK! Igazi hattyúk, Esterházy megtestesült hattyúi, akik bepillantást engedtek a lelkük mélyére, belső énjükre, titkaikra! Kivételes pillanatok ezek!

A végén – keret! – az ördög kisántikál a térből, tekintetével üzenve: na, most mondjátok meg, ki ismerheti igazán a nőket! Boszorkányok ezek! Vigyázzatok velük…!

Nagy taps! Jó előadás volt, még néztem volna! Tudom persze, ennyire futotta az egy hétből, és helyesnek tartom azt az elvet, hogy inkább keveset akarjunk megcsinálni, de azt jól, mégis szakad a szívem! Mennyi mindent tudnának még ezek a lányok megmutatni, ha folytathatnák Vicával a munkát, mert rengeteg mindent megtanultak az egy hetes tréning alatt! De búsulásnak helye nincs! Örüljünk a sikernek! Köszönjük Vica, Csilla! Majd jövőre ugyanitt!

 
Nyolc előadás, nyolc színházi nyelv, nyolc kiváló csoport! Sárosi Gábor, a tábor vezetője szavaival élve: - Na, ezt csinálja valaki utánunk! Büszkék és elégedettek lehetünk!

Én is boldog vagyok! Kitűnőre vizsgáztatok! GLÓRIA! GLÓRIA!

/ Készült videofelvétel, készültek fotók! Ajánlom a paszt.hu honlapot! /