PASZT 2014

Senkise járt Parádon

Odüsszeusz neve játékos görög szóból fordítva: UTISZ = SENKISE. ( Gondolom mindenkiemlékezik arra a kalandjára, ahol ez a név menti meg az életét!). A leleményes bolyongó 2014-ben Parádfürdőre érkezett, hogy a színjátszó tábor résztvevőit gazdag témával ajándékozza meg! A táborlakók és a csoportvezető-rendezők igen alaposan alámerültek a témában, kincseket keresve. Nem volt céljuk az egész művet megjeleníteni, sem egyes kalandokat színpadra állítani, hanem az Odüsszeia gondolatvilágát, jelképes üzeneteit, a mai ember számára is érvényes útkereső kérdéseit próbálták a színpad nyelvén megfogalmazni. Úgy éreztem az előadások láttán, hogy igen alaposan elemezték Odüsszeusz rejtélyeit és rejtvényeit, leástak az okok, miértek mélyére, párhuzamokat kerestek és találtak saját életükkel, saját problémáikkal. Nagyon becsülendő módon nem a mennyiségre törekedtek, hanem a mélyítésre és a minőségre. Az előadásokra szinte egyformán jellemző volt, hogy nem a történetmesélés volt a lényeges, hanem egy-egy érzés, létkérdés, hangulat, állapot felmutatása. Éppen ezért minden csoport erős képeket, színeket, hangokat használt, melyek szinte misztikus hangulattal lengték körbe az egész estét. Mint ahogy Kara Dávid - a képzőművészethez köztünk talán legjobban szakértő fiatalember! - még a kecskeméti ODE fesztivál után megállapította, egyre jobban látszik az előadásokban az erős látványvilágra törekvés, ez itt a PASZT-on is bebizonyosodott! És ez nagyon jó dolog, mert a ma színházának inkább a képekkel, látvány-elemekkel, hangokkal kell hatni, mint a szavak erejével. Én úgy látom, korunk embere inkább erre vágyik. Látni, emlékezni, érzelmi katarzist átélni akar! A szóbeli kommunikációval bajaink vannak… Na, de ez egy újabb színjátszó tábor kiindulópontja lehetne. Most visszatérek a parádi élményeimhez, melyeket természetesen erősen meghatároznak az emlékképeim.

Idő! Merre vagy?

/ Tóth Ákos és csoportja/

Az est első előadása nevezhető beavató, bevezető, átvezető, kizökkentő színháznak is. A táborlakók kórusa többszólamú, feszült ritmusú dalt énekel, a szabad ég alatt, egy hatalmas, hegyekkel körbeölelt kis téren. /Mint később megtudtam, a dalt Jobbágy Kata szerzette és tanította be! Fantasztikusan jól hangzott!/ A kar körül álldogáló nézőket meglepetésszerűen, az erdő mélyéről felbukkanó maszkos, fehér tógát viselő istenszerű lények közelítik meg. Nem tudjuk miért jönnek egyre közelebb, mit akarnak? Ők is a kardalt éneklik. Átmennek köztünk, nem törődnek velünk, de valahogy megérint bennünket valami… A múlt idők szele suhan el köztünk, hagy itt, és megy tovább? A volt, a jelen és a jövő folytonossága válik láthatóvá? Az idő ésszel föl nem fogható rejtélye ijesztően hat rám. Igen, egy pillanat az élet. A maszkosok a túloldalon megállnak, Levetik aa jelmezt és a maszkot, és felveszik a PASZT-os pólót, és festékcsíkot rajzolnak egymás karjára. ezután észrevesznek minket, és a sok színes festékkel megjelölnek mindenkit. Eggyé válunk a közös jel által. egy közösség, egy csapat, mégis mindenki más. Hirtelen vad rángatózás kényszeríti vissza a játszókat a jelmezeikhez. Kell a színház! Ezután köszöntik a tisztelt hölgyeket és urakat Dionüszosz ünnepén, és egy óriás báb Homéroszként szórakoztató jeleneteket ad elő. Itt a színház születése! Igen, Theszpisz, az első színész is így vált ki a kórusból, amikor az egyik Dionüszosz tiszteletére rendezett szertartáson megunta már a komolykodó ünneplést, s elkezdett játszani, utánozni. A báb mozgatása profi! Érdekes kéz- és fejmozgatását összehangoltan végzi a három játékos! Az effekteket a többi színjátszó adja. Majd óriásfólia repül fölénk, és már visz is a hajó, Odüsszeusz hajója a nagy kalandok felé! Feszítsd a vitorlákat! Irány Ithaka! Színházra(ba) fel! S már visz is bennünket a képzelet tengereken, mérföldeken, időkön keresztül!

Szem, látod ezt?

/Fodor Dávid és csoportja/

Felmászunk az Olümposzra, s innen nézünk szereteszét. S íme, Odüsszeuszt látjuk, egy mai fiatalember alakjában, aki megélhetési és meggazdagodási vágyaitól hajtva külföldre megy dolgozni. De miért éppen az egyszeműekhez? Miért éppen akkor, mikor az apja beteg? Miért nem tud várni a szerelme rá, miközben érte és neki dolgozik? Miért nem tud becsületes úton magasabb pozícióba jutni? Miért éppen a legjobbnak hitt barátjában kell csalódnia? Miért nincs békés megoldás a problémákra? Miért kell ölni? Miért ingadozik a csábítások hatására? Miért sikeresebb a külsőségekkel manipuláló férfi a nők szemében? Miért vak a szerencse? Sok-sok kérdést vet fel az egyszemű óriás, a Küklopsz történetéből kiinduló előadás. Nagyon jó az ötlet, hogy Odüsszeusz bolyongását párhuzamba állítják a mai fiatalok „kivándorlásával”! Érezhetően elemezték, megvitatták a problémát, hogy nem könnyű döntés a menni vagy nem menni! Egyáltalán nem biztos a boldog jövő egy külföldi munkavállalás után! A mozaikokból építkező előadás pergő ritmusú, jó humorú jelenetei nem siklanak el a mélyebb üzenetek fölött. / Vágyak, érzések!/ A rap szövegek szellemesek és húsba vágóak, az előadásuk kiváló mozgással kísért éneklés! Most is fülembe cseng a refrén: „Afrodité neked nem osztott lapot…” A poénok „ülnek”, a közönség azonnal tud reagálni a gondolatokra, mert a játszók tisztán, érthetően, kiváló hangszínnel és hangerővel adják elő! / Szendi Gergő, Siklósi Kristóf!/ A rendezőnek nagy gyakorlata van a poénok kiélezésére! Jó ritmusban fokozza a tempót, majd nagyon pontosan tart szünetet, ami pont annyi ideig tart, ameddig kell! / Ha nincs szem, nincs csoki…/ Az is nagyon tetszett, hogy kiválóan használják a teret, mindig ügyelve a figyelem irányítására, a mozgási irányokra, a tömeg és egyén helyére! Erős színházi pillanat a vak ember átkelése az úton, miközben frivol vicceket hallunk! Ugyanígy torokszorító a megvakítást végzők kéjes, őrült viselkedése alatt hallható kedves kis szomorú dal kontrasztja. / Sallai Zsóka!/ Szépek a játszók testbeszédei, együttmozgása, összjátéka! És nagyon értékelem az egy szem csoportképét! A szemgolyó mozgása, a pislantás, a szempillák kifestése! Kiváló ötlet! Talán legkedvesebb jelenetem, a csodaszemüveg reklám-blöffje, amikor magunkra ismerhetünk abban, hogy gondolkodás nélkül esünk csapdába, mert győz a kíváncsiságunk, a haszonlesésünk! Hiszen azonnal ugranánk mi is egy olyan szemüvegért , melyen át igazán, a „meztelen valóságukban” láthatnánk az embereket. Csakhát „aki kíváncsi, az hamar….megvakul!” Halljuk, látjuk a tanulságot. / A valóságot látók mondatai kitűnő ízzel hangzottak el! Takács Eszter „nahát, Csabija” kiváló!/

És a vég nem ad választ. Nyertem! Nyertem? Döntse el mindenki!

Élesen csap le ránk a közjáték szereplőinek hangja! „ Ne szomorkodj! Gyere, a halálban jobb lesz minden!” És mi megyünk. Hiszen mindent megtennénk, hogy jobb legyen! Eltűrjük, hogy egy társunkat ok nélkül kiemelik a tömegből, megalázzák, rothadóan bűzösnek kiáltják ki, ráköpünk a kavicsra, hogy megtisztuljon, és szinte egy szó kellene csak, meg is köveznénk „mássága” miatt! Miért, Mert csak magunkkal törődünk, mert félünk, mert meg akarjuk úszni… Aztán eladjuk belső szerveinket a kórházban, aláírjuk a nyilatkozatot, mert szabadulni akarunk a szenvedéstől. A fiúk őrült tempóban rohannak egy kurtizán után, aki mennyei örömöket ígér szemével, mozdulataival, szavaival, s nem veszik észre a hazugságot, a kétszínűséget. Elhisszük a szcientológia tanait arról, hogy csak a halál vezethet vissza eredetünkhöz, mert mindannyian „tetánok” vagyunk! Őrült mesét hallgatunk az emberiség eredetéről, és már megint elhisszük a zagyvaságot, mert át akarunk lépni a dimenziókapun…!

És ez a sok butaság, iszonyú emberi gyarlóság vezet a haláltáborokba, ahová ismét hazugságokkal csalnak be minket: az egész család jöhet, itt nincsenek nevek, mint Schwarz, csak számsorok, itt dolgozni lehet, hiszen a munka nemesít, és indulnak a vagonok… a horogkereszt későn tűnik a szemünkbe! És mi megyünk, csak megyünk…

Most két behemót óriás-bunkó állja utunkat! Ősi szokásokról, dicső harcokról, a „rosszak” meggyilkolásáról zagyválnak, mocskos, gyomorforgató mosdási szertartásukat azonnal utánozzák, sőt utánuk csinálják néhányan, s kevés kell, már mennek is az ősbuták táborába ordítozni, fenyegetőzni, hatalmat gyakorolni, meghalni hősként! Gondolkodás nélkül megölni parancsra bárkit! ( Gyűlölöd a hippit? Öld meg…!/ Hallj meg dicsőn! / Jaj, felrémlik a hamasz…/

Következő megállónkon a morfiumtól őrülten röhögő, összefüggéstelen beszédű véglényeket, végnőket látunk, akik ki tudja milyen fájdalmakat akarnak elásni magukban a kábítószer segítségével! Igen, így talán nem félnénk a haláltól sem, de… Jó ez? Így várni a halált? „Csak lazán! Nem kell félni!” – mondogatják, s mi megyünk tovább mellettük. Itt már nem lehet segíteni… de néhányan elfogadják a felkínált szippantást… Talán?

Miért, miért? Mert boldogok akarunk lenni? Tudjuk egyáltalán, mi a boldogság? Félünk a magánytól?

Egy ilyen út hová is vezetné az embert, mint Hádész birodalmába…

Élet! Mivé váltál?

/Sárosi Gábor és csoportja/

Ahalál kapujában nagy a nyüzsgés! Szinte a világ minden nyelvén halljuk az izgatott emberi lényeket, ahogy dühösen, félve, elkeseredetten keresik azt a bizonyos folyót, melyen át kell kelniük Hádész birodalmába. Az útbaigazítás nem határozott, sőt, elbizonytalanító, hiszen mint általában az idegenvezetők, az irányítók itt sincsenek a helyzet magaslatán. Elég érthetően, jó magyarosan halljuk: „disz iz dö szietör…”, de a kerge „halálba-menők” ezt nem értik. Az irányítók csak nevetik őket! Talán ha hinnének a színházban, nem félnének annyira… Illyés Gyula verse jut most eszembe újraérezve az ottani hangulatot:

„Kháron ladikja nem akkor indul el velünk, midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vízen…”

De már el is érkeztünk a halál torkához! Felgyullad egy máglya, sötét zene szól, vért és hamut magukra szóró alakok kínlódják be magukat a másvilágba. És itt van persze Odüsszeusz is, aki bolyongásai során Teiresziászt, az öreg jóst keresve eljut ide is! Áldozatot mutat be, ökröt dob a máglyára, hogy Hádész megengedje belépését birodalmába. A holtak népének engesztelésére vért tölt a kelyhekbe, gödröt ás, tüzet szít.

„ Mind odagyűltek az erőtlen elhunytak, az árok mellé, Jöttek innen-amonnan, szörnyű zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg…” / Homérosz /

Olyan területre jutottunk, ahová élő még el nem jutott, ahonnan ember élve ki nem jött még! Csak a képzeletünk vetítheti ezeket a képeket, s éppen ezért nagyon félünk a titkoktól, a fájdalomtól, a lehetetlen józanságától. Sötét erdőben botladozunk, furcsa, ijesztő hangokat hallunk, lángocskák villódznak, árnyak suhannak… Bőrömön érzem a halál szelét! A megjelenő lelkek elvégzik a szertartást, amivel Odüsszeusz kapcsolatba szeretne lépni velük: italt töltött nekik tejből- mézből, majd édes boritalt, harmadszorra vizet, majd magukra szórták az odakészített lisztet. / Homérosz!/ Néha mondatfoszlányok is eljutnak a fülemig: „hagytak egyedül meghalni…”. Odüsszeusz egyik cimborája az! Itt bóklászik, nem leli helyét, mert még el sem temették társai! Odüsszeusz megígéri, hogy hazatérve, síremléket állít neki. És jön Teiresziász is! Odüsszeusz vért ad neki, mert a halottak csak a vér segítségével mondanak igaz szót, így szólalnak meg, így látják meg őt. Ha megvonja tőlük a vért, visszairamlanak, és láthatatlanok lesznek. /Homérosz!/ Az öreg jós elmondja a leleményesnek, hogyan jut majd haza, mi várja otthon őt, és azt is, hogy anyja is itt van már. Odüsszeusz szeretné megtudni, hogyan halt meg anyja, s keresni kezdi. Minket is hív! Félve követjük, és már látjuk is a kis tüzet őrző asszonyt a homályban. A legszebb jelenet következik: a vándorló fiú találkozik anyjával, aki szemrehányást tesz neki, amiért ilyen sokáig nem adott hírt magáról! A fiú kérdésekkel ostromolja, de anyja fájdalmas hangon válaszolja: „a hiányodba haltam bele”…! –„Mindig csak te! Nekem dolgom van a világban!”- halljuk a világtörténelemben oly sokszor hallott indokot, melyet sokszor mondunk az édesanyáknak, s ami igaz is, de amit később mindig úgy megbánunk, mert tudjuk, hogy mennyire igaztalanul bántjuk vele anyánkat…/ Konfár Erik hitelesen, egyszerű természetességgel játszotta!/ És erre nincs bocsánat, hiszen amikor Odüsszeusz a feleségéről kérdez, az anyja már hátat fordítva válaszol csak. De győz a szeretet, Odüsszeusz megölelheti még anyját, mielőtt örökre elválnak!

„Örökké elmegyünk, és csak képeket hagyunk magunk után…”

Szép és iszonyatos ez a kép! Ésszel föl nem fogható ez az „örökre”… Aztán találkozik még Lédával, Phaidrával, Ariadnéval, de érezhetően egyre unottabban hallgatja történeteiket. Menne már vissza, az életbe! Mi is! Mégis nehéz a sóhajunk. Borzasztóan sajnáljuk magunkat, hogy egyszer mi is ide jutunk… A holt lelkek vihognak, sóhajtoznak, kacarásznak, vinnyognak a hideg és sötét világban, vajon jó vagy rossz nekik?A halál békés, az élet sokkal nehezebb!” – mondja Phaedra, mimégis indulunk.

A többi néma csend…

 

Szerelem! Hová jutottál?

/Bata Éva, Ferenczis Kristóf, Kókai Tünde és a csoport/

Erdő mélyén van egy kis tisztás, melyet fehér függöny kerít körbe. Őrült, vad táncosok, bulizó fiatalok jelenete fogadja a nézőt. Szenvedélyes erővel akarják a boldogságot érezni, nagyon akarnak boldogok, felszabadultak lenni, de valamiért nem jutnak el a beteljesülés pillanatáig. mindig új és új játékot, akciót találnak ki, de rövid időn belül megunják, és mást választanak. Kapkodnak, sietnek, mintha lekésnék azt a valamit, amiért érdemes élni, és azon aggódnak, hogy jaj, mindjárt meghalunk! Az activity játék megfejtése: „Kirké disznóvá változtatott bennünket”, ezt a vad, őrült, félelemmel teli állapotot állítja az előadás párhuzamba az Odüsszeiával. A szerelem és boldogság keresése szinte állatias mohósággal vezeti az embert a disznó-létbe! Durva verekedés, őrült csapkodás, földön fetrengés, artikulálatlan horkanások, gépies, ösztönök hajtotta szex… És már feledjük is Homéroszt, mert itt vagyunk, napjainkban. Vinnai András: Garzonpánik című drámájának felhasználásával kiüresedett kapcsolatokat, elhidegülő párokat, csak a testiséget kereső emberkéket látunk, akik nem tudják megbeszélni a problémáikat… Érzik a kapcsolataik elhidegülését, kiüresedését, de képtelenek egymással szót érteni! –„Te gondolsz, jó?”- mondják a problémák elől menekülve a fiúk, és önfeledten játsszák a barkochbát, mintha már csak erre lennének képesek. Jó játék, de érezhetően itt valami sokkal fontosabb kommunikáció helyett megy a játék, ezért olyan idegesítő és nevetséges. Elkorcsosult világunkban a vágyak is korcsak! „Szeretném, ha én lennék a pöcsminiszter, és minden nőnek kivágatnám a ruháját a mellbimbója körül, még a kabátját is…” Nevetséges, kicsinyes álmok! A két sikerember is komikus, akiknek minden sikerül az életben! Minden díjat, koronát bezsebeltek, mégis gyanúsak! „Boldog vagy királynőm?” – kérdezi partnerét a férfi. S az nem válaszol… Újabb két pár keresi kapcsolatuk megromlásának okait. Egyik pár éppen kocog, a másik a fűben ül úgy, hogy egyik sem néz a másik szemébe. Hát igen itt kezdődnek a bajok! Kocogás közben akarjuk rendbe hozni a kapcsolatunkat? Az eget bámulva hallgatjuk partnerünk kötőszavakból építkező magyarázatait? Így már tényleg csak az várható, hogy a kötőszó-folyammal küszködő lány partnere gúnyosan jegyzi meg a „miért nem válaszolsz’-ra, hogy „Várom az állítmányt…”. És nevetünk magunkon is! A fiú itt egyébként elég pontosan összefoglalja a szerelmi vágy elmúlásának okait! – „1. Képtelen vagy értelmesen kifejezni magad, ezért már csak a testedet tudom emberszámba venni 2. ettől neked rossz kedved lesz, és így nekem megy el a kedvem az egésztől, 3. és a végén már egyáltalán nem kívánlak! Na, ez az oka!” Hát ez egész pontos látlelet! A másik pár sem jut okosabb következtetésre, csak arra, hogy unlak, és legjobb lesz szakítani… Mi marad? Játsszunk! „Gondoltam…” - és indul a barkochba a három fiú között, amelyben nagyon egyetértően, lazán és problémamentesen tudnak létezni…/ Szabó Balázs, Budai Gábor és Virág Barnabás természetes egyszerűségre törekvő játékát különösen kiválónak tartom!/, közben a lányok iszonyú szitkokat, átkokat szórnak a fejükre, a világegyetem összes női lelkének összes baját, kínját, gyűlöletét beleordítják az éterbe, de ezt a fiúk nem hallják! /Fantasztikus a szöveg! Szellemesen sziporkázva játszik a szavakkal a szerző! Őrülten jó! És a lányok óriási szenvedéllyel, rendkívüli energiával mondják! Perzsel a levegő! Igazi színházat látunk! A lányok mind energikusan, szenvedélyesen játszanak, néha erejükön felül, de különösen kiemelném igazi színházi pillanataiért Nagy Zsófit és NémethEmíliát! / Süket kommunikáció! De olyan jó volt kikiabálni és átkozódni! Talán ez segítene! Néha kimenni az erdőbe, mint a népmesék egyszerű kis borbélya tette, hogy szörnyű titkát egy gödörbe kiabálta bele, így könnyítve a lelkén. Az előadást az elválás, a szakítás képe zárja. „Az Isten itt állt a hátam mögött, és úgy segített, hogy nem segített…”/ A szó itt már nem is kellene, sokkal többet mond a nekünk hátat fordító, melltartóikat levető, ég felé tekintő nők képe! Szép kép ez az örök szabadságvágyról!

„Go to Sleep You Little Baby…!”

 

 

Csábítás? Hogyan küzdjek ellened ?

/ Bárnai Péter, Varga Bence, Kara Dávid és a csoport/

Színházi szakemberek régóta vitatják, hogy a színházi élményhez kell-e az írott dráma ismerete, jobb-e elolvasni előbb a drámát, aztán nézni az előadást? Már az eddig látott előadások megtekintése alatt is eszembe jutott, hogy újra kellett volna olvasnom az Odüsszeiát, de én azon a véleményen vagyok, hogy a színháznak e nélkül is hatnia kell rám, főleg, ha csak alapötletnek használják a szöveget. Nem ragaszkodtam tehát az eposzhoz, és teljesen nyitottan néztem az előadásokat! A hatás nem maradt el. Most azonban a Bárnai Péter rendezte előadás alatt kimondottan hiányérzetem volt: sajnos nem emlékeztem a Kharübdisz és Szkülla történetre, csak homályosan. Így elsőre egy teljesen misztikus hangulatú, titokzatos és félelmetes üzenetet kódoltam magamnak a csábításról, illetve a csábításnak ellenállni nem tudásról, és az ezért járó büntetésről. Gyönyörű képpel kezdődik az előadás: az esti sötétben a fák, bokrok a talaj furcsa vibráló fényben játszanak. Mintha horgolt mintás terítővel lenne betakarva a világ! Szép és békés minden. Ekkor egy hajó képe erősödik fel, melyen női lábak táncolnak, vizet szórnak, énekelnek. Nimfák, melyeknek nehéz ellenállni. Vezetőjük a legcsábosabb táncával hívogatja a három férfi szereplőt, akik kissé zavarodottan nézik a gyönyör e képeit! Mintha tudnák, hogy rossz vége lesz, ha engednek a csáberőnek. Figyelőállásban várnak, majd a tánc végén előbbre jönnek. Megnyugodva attól, hogy egyedül vannak, angolos eleganciával teáznak a parton. / Egy kis abszurd! Jó/ De újra megjelennek a csábítás erői, különböző kis állatkák képében. Repdesnek, illegnek, meg-megállva bámulják a halandókat, majd az egyik elkapja a leggyengébbnek tűnő fiút, és beviszi az erdőbe. A varázslat sikerült, a másik fiú is eltűnik, egyedül egy marad a hajón (Odüsszeusz?), aki dühösen veszi tudomásul, hogy egyedül maradt, elvesztette társait… Indulna tovább, a halált hordozó hajóval, de újabb nimfatámadás éri. Ezek a nimfák már a közjáték szereplői, akik teljes „mellbedobással” szinte ledöntik lábáról hősünket. Nincs menekvés… Mi meg megyünk tovább. Most utólag elolvastam újra a homályba tűnt Odüsszeia ide vonatkozó énekeit, és meg kell állapítanom, hogy az előadás méltón közvetítette Odüsszeusz és társainak kínjait, vergődését, küzdelmét a megváltoztathatatlan sorscsapással szemben. Teiresziász, a vak jós ugyanis megmondja Odüsszeusznak, hogy eljut majd ebbe a tengerszorosba, amelyet Szkülla és Kharübdisz, a két tengeri szörny ural, ahol hajós még nem jutott tova. Megmondja, hogy hogyan menekülhetnek meg: a tehéncsapásokban követniük kell a teheneket, de nem ölhetik meg őket. Odüsszeusz társai azonban megszegik ígéretüket, és vígan lakomáznak a tiltott marhákból! Ezért bűnhődniük kell. Valamennyien elvesznek a tengerben, egyedül Odüsszeusz menekül meg a leleményével! A viharban a part felé sodródva felugrik egy magas fügefára, és addig csimpaszkodik, míg Kharübdisz kiköpi az elnyelt hajó gerendáját, és társai elvesztésén szomorkodva így sodródik tovább, míg eljut a szépfürtű Kalipszó szigetére… A leleményes Odüsszeusz megmenekülésének jelenete az előadásban is megjelenik, sőt, a keserű vég is. A Kharübdisz megjelenítése viszont elszakad a mitológiától ( Bárnai Petit ezért megköveznék a görögök!) Az ocsmánynak leírt szörny itt gyönyörű lányok hada. Szkülla éles hangú roppant szörny a mitológiában, akinek 12 lába, hat feje van, a fejeken három sor fog, vagyis inkább agyar. Itt ő is gyönyörű lány. Nekem ez elfogadható párhuzam (ellentét?), hiszen a csábítás, a testi vonzerő olyan ösztönöket szabadít fel, amelyekkel szemben, nincs ellenálló erő. És a csábítóról később kiderül, hogy csak a külső gyönyörű, a belső tulajdonságok egy tengeri szörnyöz hasonlóak. Halálos veszélyt jelenthetnek, ha nem hallgatunk az eszünkre! És legtöbbször nem hallgatunk az eszünkre, hiszen erősebb a vágy a testi gyönyörök után… Az előadás nagy érdeme, hogy a hangsúlyt nem a szövegre, hanem a vizualitásra tette. A hangokkal, zenével, tánccal, ritmikus mozgással teremt olyan hangulatot, látványvilágot, amely valószínűleg minden nézőből más-más érzést, gondolatot vált ki a személyiségétől függően, de mindenképpen katartikus élményt, emlékezetes képi világot nyújt át! A szöveges részekből érdekes ízt adott a vendégszövegként használt József Attila vers, a fiatatal asszonyok éneke, melyet eltorzított, öregasszonyos hangon adtak elő a játékosok! ( Kharübdisz szépséges nimfa volt korábban, de Zeusz csúf szörnyeteggé, káráló hangú lénnyé varázsolta büntetésből! Az öregasszonyok is büntetésnek érzik az öregedést, mely ráncos szörnnyé teszi őket, és nevetséges, amikor fiatalasszonyként próbálnak mégis viselkedni…) Hát nevessünk rajtuk mi is! Szép kép volt még Odüsszeusz (Tóth Soma játéka!) magára maradásának fájdalma, elkeseredése. A halálfej felemelése, elkeseredett vízbedobása, Odüsszeuzs végtelen fájdalmát éreztette velünk, amiért nem sikerült megmentenie társait, barátait. Menjünk tehát hősünkkel mi is a szépfürtű Kalüpszó szigetére!

Szépség, gyógyulás, nyugalom vár talán ránk…

 

Édes otthon! Hol vagy már?

/ Fekete Anikó, Kurucz Gábor csoportja /

Nimfák kuporognak a következő helyszín közepén. Piros ruhájukegyformasága más-más temperamentumot, személyességet takar. Látszik ez akkor, amikor szétrebbennek, és kedves játékossággal lakják be a termet, a nézők között is keresgélve. Szigetté válunk, ahol mi vagyunk egy-egy bokor, fa, szikla, földhalom. Lepkét kergetnek, érzéki hangokat adnak, könnyedén szállnak, biztonságban érzik magukat. Igen, ez a boldogság szigete, gondolja anéző,elfeledni gondot-bajt, és lelassítva az időt (ami úgy rohan velünk!), gyönyörködni a pillanat szépségében! Ismét segít az átélésben a zene! JobbágyKata fuvolajátéka és Kurucz Gábor dorombja izgalmassá, ringatóvá teszi a hangulatot! Minden idillikus! De megjelenik, odatéved Odüsszeusz. Bolyongva, keresve, szomorúan, majd egyre oldottabb érzésekkel fedezi fel a sziget apró szépségeit! Segítik a nimfák játszi incselkedései, a sziget lakói, akiknek hangját Jobbágy Kata finom egyszerűséggel, mégis nagyszerű utánzással kelti életre. A hang láthatatlan állatokat tesz láthatóvá SzabóCsenger játékával , mozgásával összhangban. Ekkor megmozdul valaki az egyik fán (kiváló ötlet, a terem támasztó gerendáinak használata!), és megpillantom a „fő-nimfát”, Kalüpszót! Minden idegszálával, tekintetével, mozdulatával Odüsszeuszra figyel, szinte hipnotizálja, majd közeledve és közös játékra invitálva „felfalja, bekebelezi” a tétova férfit. Odüsszeusz megnyugszik a nimfa karjai között, feledve minden búját-baját. Egy ideig. A boldogság mulandó, egy pillanat az egész, mert jön a gondolat, a lelkiismeret hangja, és Odüsszeusznak eszébe jut a családja: elhagyott felesége és gyermekei, az otthona. Kínzó lelkifurdalását meg is jelenítik a játékosok, kicsit „túl konkrét” módon, mondhatnám közhely-szerűen „mondják el, táncolják le” a gyermekek és a feleség sértettségeit, haragját, várakozását, amivel fokozzák Odüsszeusz kínjait. Értjük. Nagyon tetszik viszont, ahogy a terem adottságait kihasználják: az ajtók, ablakok nyitása, csapódása kiváló atmoszférát teremt. Az ablakban megjelenő gyermekek arca nagyon sokat elárul és szívünkig hat. Mindenki érzi, Odüsszeusz biztos nem marad! Olyan érzések áradnak szét szívünkben, amelyeket mindenki átélt már! A honvágy, a szeretteink miatt érzett felelősség tudata, tetteink miatt érzett bűntudat. Itt tényleg kimondhatjuk: „AHA”! A nézőtéren csend. És ez nagyon jó és szép! Aztán persze már tudjuk mi jön: kínlódás az otthagyott kedves miatt, az elválás miatt. Feléled bennünk a sajnálat, hiszen jó volt vele, segített nekünk, hogy tehetem meg, hogy itt hagyom? Mégis menni kell, akárhogy fáj is! Kalüpszó is szenved. Itt szeretné tartani a szeretett férfit, mindent bedob, de nincs hatalma a férfi döntése, elvágyódása felett. Szép ez az elválás-kép! ( Rácz Ancsi!). Kalüpszó kínjai elmondhatatlanok. Ajtók-ablakok csapódnak, de Odüsszeusz elmegy, marad a sziget csendje! Az előadás egy kedves figurája Hermész ( Gombos Dávid!), aki furcsa, játékos mozgásával, / a nagy nevettetőre Chaplinre emlékeztet!) halandzsa szövegével nevetésre csábít! Jók ezek a kizökkentő jelenetek a sok szomorúság közepette, főleg azt értékeltem, hogy nem „elbagatallizált” játékkal akarnak manipulálni, hanem nagyon pontosan kidolgozott, jó ritmusú, következetes, személyre-szabott mozgással és beszéddel! /Köszi Anikó!/ Kellemes meglepetés volt számomra Dávid színpad iránti alázata, pontossága, szellemessége! Új arca ez a fiatalembernek! ( Lám, erre is jó a PASZT!). A záró képben a nimfákat látjuk újra, összebújva, reszketve néznek ránk: most mindenki elmegy? Mindenki itthagy bennünket? Pedig olyan jó volt veletek! / Hábenczius Anna tekintete örökre belém ivódott… Szép pillanat volt!/ Ez már a PASZT végét is éreztető hangulat, hiszen a résztvevők igazolhatják, mennyire fájó, édes-savanyú, szomorú és vidám ez az elválás-érzés! De ezért az érzésért kezdjük azonnal a visszaszámlálást a következő PASZT-ig!

„Odüsszausz, haza mehetsz!”- mondogatja az isteni döntést Hermész, és nekünk is többször is el kell mondogatni ezt a mondatot, míg felfogjuk. Igen, vége, teljesítettük a sors által ránk mért feladatokat, bolyongtunk, szenvedtünk, örültünk, és most VÉGE!

A tábor záró-műsora is egy „beavató színházi” eseménnyel ér fel. A máglyán elparázsló Dionüszosz maszk lassan, nehezen ég el, időt ad arra, hogy minden résztvevő újra átélhesse a hét eseményeit. A táborlakók még önfeledten színesre festik magukat és egymást, sírva-nevetve idézik fel a sztorikat, a csoportvezetők fáradt örömtől csillogó szemekkel merednek a semmibe, és érződik, hogy már a jövő évi PASZTra gondolnak.

Sárosi Gábor, a tábor vezetője nem búcsúzik, csak lélekerősítő gondolatokat üzen a résztvevőknek:

„Csak a változás állandó !

A hétköznapok sűrűjében gondoljatok erre a csodára, ami itt történt!

Törekedjetek a tökéletességre, de tudjátok, hogy soha nem éritek el! Ha úgy érzed, már szembejön veled, soha ne fogj kezet vele, vigyázz, mert az csalás!

Éljen a színház! Találkozunk jövőre a 10. PASZT-on!”

 

Kecskemét, 2014. szeptember 10. Orbán Edit